Az elmúlt mintegy négy hónap alatt igen lényeges változások történtek a monetáris politikában. Május 3-án az MNB feladta a mintegy 6 évig alkalmazott, előre bejelentett mértékű csúszó leértékelés árfolyamrendszerét. Június elején 15-ei hatállyal a pénzügyi kormányzat eltörölte a még fennálló, tőkeműveletekre vonatkozó korlátozásokat, így a forint teljes mértékben konvertibilissé vált, június 12-én pedig a jegybank bejelentette, hogy átalakítja a monetáris politika egész rendszerét és árfolyamcél követése helyett inflációs célokat tűz ki. Végül a Monetáris Tanács 2001. augusztus 21-i ülése formálisan is megszüntette a csúszó leértékelés árfolyamrendszerét, ami régóta időszerű volt. Ezzel azonban a jegybank bizonyos értelemben átesett a ló túlsó oldalára, és a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is.
Az első lépést egyöntetű helyeslés fogadta a pénzpiacon, nem utolsósorban azért, mert a forintfelértékelődéssel jelentkező nyereségek azonnal realizálhatók voltak (a felértékelődésre régóta spekuláló pénzügyi befektetők nyereséget könyvelhettek el). A makrogazdasági nyereségek-veszteségek azonban csak hosszabb idő után értékelhetők. Először a forint árfolyama igen gyors tempóban megerősödött. A jegybankelnök márciusi nyilatkozatában még azt mondta, hogy „kifejezetten rossz volna egy egyszeri felértékelést rázúdítani a gazdaságra” (Figyelő, 2001. március 1-7.). Május 3-a és július 4-e között azonban lényegében ez történt. Július 4-re a forint árfolyama egészen 241 forint/euróig erősödött, majd ezt követően röpke egy hét alatt mintegy 16 forintot gyengült.
A sávszélesítés és az inflációs célkitűzés rendszerének hívei a ki nem mondott, de az elmúlt 6 év tapasztalataiban gyökerező illúzióban éltek. A forint eszerint, mint valami „csúszó felértékelés” árfolyamrendszerében, kiszámítható módon, az elemzői várakozásoknak megfelelő egyenletes ütemben fog erősödni. Nem ez következett be, hiszen rövid távon ebben a monetáris rendszerben a forint árfolyamát nem a hosszú távú reálgazdasági folyamatok, hanem a nemzetközi pénz- és tőkepiacok által generált mozgások, valamint az akár spekulációs célokból eredő pillanatnyi kereslet-kínálati tényezők határozzák meg.
Ráadásul a forint piaca viszonylag kicsi és illikvid, következésképpen kis összegekkel is nagy árfolyammozgások indukálhatók. A magyarországi gazdasági szereplők egy része kénytelen elszenvedni, hogy tevékenységének pénzügyi eredménye jelentős részben nem a saját teljesítményétől és döntéseitől függ, hanem számára véletlenszerű eseményektől. Például hogy mikor tüntetnek az argentin marhapásztorok, vagy mikor dönt úgy a londoni pénzpiac egy-két nagy szereplője, hogy Magyarországon akar szert tenni némi spekulációs nyereségre.
Következményként a jegybank burkoltan és kényszerűen, de elismerte, hogy egy Magyarországhoz hasonló, kis és nyitott gazdaságban nem lehet közömbös a nemzeti valuta árfolyama iránt. Egy dodonai nyilatkozattal ködösen, de mégis meghatározott egy általa kívánatosnak tartott árfolyamsávot: „A ma előre látható külső és belső gazdasági feltételek mellett a jelenlegi 245-250 forint/euró körüli árfolyamszint fennmaradása elősegíti, hogy a 2001. év végére az infláció az előrejelzett 7+/-1 százalékos sávban maradjon, 2002 végére pedig teljesüljön a kitűzött 4,5+/-1 százalékos inflációs cél." A piaci szereplők természetesen ettől sem hatódtak meg, és augusztus közepén a gyengébb forint irányában haladta túl az árfolyam a megjelölt célsávot.
Amennyiben a jegybank elképzelései helyesek az inflációs célok érdekében szükséges árfolyam szintjét illetően, akkor két következtetést lehet levonni. Először, az MNB-nek nincs eszköze arra, hogy az általa szükségesnek ítélt árfolyam elérését akárcsak elősegítse, nem hogy meg is valósítsa. Másodszor, amennyiben elfogadjuk, hogy az MNB inflációs irányszámai elérése érdekében csak akkor lép közbe, amikor az általa meghatározott toleranciasávon kívülre kerülnek az inflációs ráta mutatói, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a forintárfolyam teljesen feleslegesen ingadozik véletlenszerűen azon tág határok között, mint az elmúlt csaknem négy hónapban. Ez a reálgazdaság szereplőinek szükségtelenül károkat okoz olyan költségek vagy kockázatok viselése formájában, amelyek nem merülnének fel egy más monetáris rendszer keretében.
Eddig az új monetáris politikától elméletileg várható előnyök sem jelentkeztek, amiben szerepet játszik, hogy az eltelt idő nyilvánvalóan rövid volt ahhoz, hogy az árfolyamváltozás inflációcsökkentő hatásai érvényesüljenek. Ezen túlmenően szerepet játszik az is, hogy ha egy importőr nem tervezheti stabilan és hosszú távon az importárak csökkenését, akkor jóval lassabban hajlandó saját belföldi árainak csökkentésére is. Következésképpen egy magasabb, de kiszámíthatóbb árfolyam hatékonyabb inflációcsökkentő eszköz lehet, mint egy volatilisebb és végeredményben alacsonyabb átlagárfolyam kialakulása.
A forint még viszonylag gyengébb mostani árfolyamszintje is erősebb a május előtti állapothoz képest. Ennek következményeként (elfogadva a kamara által végzett felmérés eredményét) az exportáló ágazatok egy része (élelmiszer-, ruha- és gépgyártók) alacsonyabb profitrátájuk miatt az esetenként bekövetkező, mintegy 10 százalékos forintfelértékelődésnél komoly nehézségekkel néznek szembe. Május-június folyamán például a bérmunkaforgalom egyenlege negatívvá vált, az érintett cégek árbevétel-arányos nyeresége sem több 4-8 százaléknál.
Mi hát a megoldás? A 250 forint=1 euró árfolyam rögzítése jó kompromisszum lenne a különféle szempontok között, orvosolva a fenti problémákat. Egyrészt lehetővé teszi az inflációcsökkentést, miközben rövid távon még elviselhető forintfelértékelődést eredményez. A sávszélesítés előtti, 267 forint/euró körüli árfolyamhoz képest ez mintegy 6,5 százalékos felértékelődést jelent. Ez talán megfelelő szint ahhoz, hogy a nettó exportáló ágazatoknak elegendő idejük legyen az alkalmazkodáshoz.
A nyugat-európai integráció megteremtésének egyik kulcseleme a közös pénz életre hívása. Az Európai Unió tagországai jól megfogalmazott közös előnyök miatt döntöttek emellett: a közös pénz (valamint részben a rögzített árfolyamok) kiküszöböli az árfolyamok változékonyságából eredő kockázatokat és költségeket, megszünteti a tranzakciós költségeket. Stabilabbá teszi a pénzügyi rendszert, kisebb lesz az infláció, alacsonyabb kamatokat eredményez, továbbá serkenti a külkereskedelmi forgalmat. Az árak közvetlen összehasonlíthatósága a versenyt, így a hatékonyságot fokozza. A kialakuló egységesebb és nagyobb piac pedig a meglévő kapacitások hatékonyabb kihasználását teszi lehetővé. Mindezen hatások a gazdaság növekedési ütemének emelkedését, végső soron az általános jólét növekedését eredményezik.
Külföldi példák sokasága alapján semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy ne lehetne ideális Magyarországon is egy rögzített árfolyamrendszer, egy hibrid monetáris rendszer, amely leginkább az észtországira és a luxemburgira hasonlít. 250 forint=1 euró árfolyamon (currency board keretében) rögzített árfolyam, amelyben nem a forint helyett, hanem mellett az euró is törvényes fizetőeszköz. Egy ilyen monetáris rendszer keretében mihamarabb (már 2002-től) realizálni lehetne a közös pénz használatából eredő előnyöket, még az EMU-ba, mint jogi-intézményi rendszerbe való felvétel előtt.
Milyen lépések szükségesek egy, az eurót párhuzamos valutaként alkalmazó monetáris rendszer működéséhez, amelyben a forint gyakorlatilag az euróbankjegyek váltópénzeként képes funkcionálni? A nagyobb címletű forintbankjegyek fokozatos kivonásával kialakítható és igen jól használható egy széles spektrumú címletstruktúra. (A legkisebb forintérme 1 forint, a legnagyobb forintbankjegy a 20 000 forintos. A legkisebb euróbankjegy 1250 forint, a legnagyobb pedig 125 000 forintnak megfelelő összeget képviselne.)
Ahhoz, hogy az euró Magyarországon a forint mellett párhuzamos fizetőeszköz lehessen, szükséges egy véglegesen és visszavonhatatlanul rögzített forint/euró árfolyam; a könnyű átszámíthatóság érdekében célszerűnek látszik a már említett 250 forint=1 euró szint. Nem könnyen átszámítható árfolyam mellett ugyanis a hazai valuta nem képes váltópénzként működni. Bár ez makrogazdasági szempontból részletkérdésnek tűnik, a mindennapi életet igencsak megnehezítheti.
Az idén végrehajtott devizaliberalizációs intézkedések mellett szükséges további lépés, hogy a külföldi devizák közül az euró ne csupán szabadon, hanem kötelezően elfogadott fizetési eszköz legyen, valamint a forint és az euró közötti átváltáskor ne lehessen tranzakciós költségeket felszámítani. (Június 10-étől a külföldi valuták hazai forgalomban is használhatók fizetőeszközként a két fél kölcsönös megegyezése alapján. Ez eddig is jellemző volt, csak 2001 nyara előtt még sértette a jogszabályokat.)
Szükséges a monetáris eszköztár átalakítása is. Annak érdekében, hogy a rögzített árfolyam mellett szükségszerűen nagyobb kamatmozgások teret kapjanak, és az árfolyam védelme érdekében ne legyen szükség a jegybank beavatkozására, célszerű kiszélesíteni azt a kamatsávot, amelynek szélén a jegybank aktív és passzív oldalon a bankok rendelkezésére áll forrással, illetve betételhelyezési lehetőséggel. Ez praktikusan az overnight jegybanki betét kamatának sorozatos csökkentését és az overnight aktív repo kamatának egyidejű emelését jelenti addig a szintig, amelyen gyakorlatilag nincs aktivitás. (Például jegybanki betét 0,25 százalékos, aktív repo 22,25 százalékos kamat mellett.) Szükséges lehet a jegybanki alapkamat mellett elhelyezhető kéthetes futamidejű betét összbetétállományának a fokozatos csökkentése is, azaz a mennyiségi aukció kialakítása, illetve a jegybanki kötvénykibocsátás fokozatos csökkentése.
E lépések mellett fokozatosan lehetséges a forint árfolyam-ingadozási sávjának a csökkentése, például a jelenlegi +/- 15 százalékról először a korábbi +/- 2,25 százaléka, majd +/- 1,25 százalékra, végül eljutva a forint euróhoz történő rögzítéséig.
A jelenlegi árfolyamrendszerből a rögzített árfolyamrendszerre való áttérés csak idő kérdése: legkésőbb az euró bevezetésekor és az EMU-ba való belépéskor meg kell hogy történjék. A jegybank legutóbbi döntése, amellyel felszámolta a csúszó leértékelés árfolyamrendszerét, és egyúttal az intervenciós sáv közepét a 276,1 forint/euró árfolyamon állapította meg, egyértelműen magában hordozza ezt a következményt. Szükség lesz még egy lépésben a forint nominális felértékelésére, az intervenciós sáv közepét meghatározó, illetve a végérvényes rögzítés szintjét jelentő euró/forint árfolyam meghatározására. A 276,1 forint/euró árfolyam ugyanis nyilvánvalóan a forint teljesen felesleges és nagymértékű leértékelését jelentené.
Euróhoz rögzített forintárfolyam mellett értelemszerűen nem létezik a forint/euró viszonylatban árfolyamkockázat. Fennmarad viszont a dollár/forint árfolyamkockázat. Ez a jelenlegi rendszerben nem kezelhető, hiszen ez a piac kicsi és illikvid, gyakorlatilag nem létezik. Euróhoz rögzített forintárfolyam mellett azonban a dollár/forint kurzus értelemszerűen megegyezik az euró/dollár árfolyammal, következésképpen a gazdasági szereplők kockázataikat a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon tökéletesen lefedezhetik. Csak a nagyobb kamatvolatilitás jelent kockázati tényezőt, ez azonban a már régóta létező BUBOR-piacon különösebb gond nélkül kezelhető.
Mikorra érdemes átalakítani a magyar monetáris rendszert, hogy alkalmas legyen az eurónak a fentiekben vázolt „bevezetésére”? A legcélszerűbb időpont 2002 tavasza, 2002. február végéig ugyanis befejeződik az euró készpénzként történő bevezetése az EMU tagállamaiban.
Magyarországnak mint EU-tagjelöltnek nincs választási lehetősége, hogy belépjen-e az EMU-ba vagy sem. A kérdés inkább az, van-e ok arra, hogy a közös pénzzel, illetve a monetáris uniós tagsággal járó fent részletezett előnyöket ne realizálja minél hamarabb. A véglegesen rögzített árfolyamok, a közös pénz a cél, a Maastrichtban megfogalmazott konvergenciakritériumok teljesítése pedig az eszköz e cél elérése érdekében.
Ursprung János
