Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az infláció-leértékelés-versenyképesség kérdéskörének előtérbe kerülése az utóbbi időben nem véletlen, a tények ugyanis kedvezőtlen tendenciákat sejtetnek a magyar gazdaság struktúrájában. Az infláció évek óta nem képes 10 százalék alá csökkenni, a folyó fizetési mérleg deficitje trend jellegű növekedésnek indult, a működőtőke-beáramlás erőteljesen lelassult, a vállalati szektor jelentős része pedig nem, vagy alig képes növelni eredményességét. E tények arra utalnak, hogy a gazdaság nem fenntartható növekedési pályára került. Nem úgy alakultak a folyamatok, ahogy a gazdaságpolitikai döntéshozók terveiben szerepeltek.
Az általános felfogás és a Befektetőben korábban megjelent cikk (2001. március 5., 9. oldal) felfogása között a leglényegesebb különbség abban áll, hogy ki mekkora jelentőséget tulajdonít az infláción belül az „importált infláció"-nak. Igaz, hogy létezik bizonyos hatásmechanizmus, mely szerint az importárak hatnak a fogyasztói árindexre, ám ez sokkal kisebb jelentőségű, mint azt általában feltételezik.
Abban mindenki egyetért, hogy a nagyobb leértékelés a magyar versenyképességet javítaná, a kisebb viszont az importált inflációt csökkentené. E kettő közül sokkal fontosabb lenne a reálleértékelésen keresztül a magyarországi vállalatokat versenyelőnyhöz juttatni, akár felvállalva az importált infláció komponens növekedését is. Annál is inkább, mert az árfolyam nemcsak az exportáló vállalatokat érinti, hanem mindazokat, amelyeknek hazai piacukon külföldi versenytársai is jelen vannak, azaz csaknem mindegyik termelő vállalatot.
Az általános véleménytől eltérően a magyar árfolyamrendszer a jelenlegi sarokszámok (leértékelési ütem, belső és külső kamatláb) mellett erőteljesen inflatorikus hatású. Egyfelől a külső pénzbeáramlás miatt folyamatos a likviditásbőség, másfelől a bőséges likviditás az alacsony reálkamatokon keresztül a gazdaságot monetárisan ténylegesen túlélénkíti.
Ez sokkal erőteljesebben nyomja fel az inflációt, mint amennyire az alacsony importáltinfláció-komponens azt lefelé húzza.
Az egyik legjelentősebb devizaárfolyam-elmélet az úgynevezett vásárlóerőparitás-elmélet (PPP - Purchising Power Parity). Az importált inflációval kapcsolatos vélemények ezen elmélet meggondolásai körül forognak. A vásárlóerőparitás-elmélet szerint a devizák egymáshoz viszonyított árfolyamát a fogyasztói kosarak egyes devizákban kifejezett árának aránya határozza meg. (Ennek egy közismert továbbfejlesztése a BigMac paritáselmélet, amely feltételezi, hogy a McDonald's hamburgereiben minden benne van, ami a gazdaságban számít. Eszerint ha egy BigMac 1,1 dollár Amerikában, 330 forint Magyarországon, akkor a dollárárfolyam 330/1,1= 300 forint.) A vásárlóerőparitás-elmélet szerint, miután az infláció - a fogyasztói árindex - éppen a fogyasztói kosár árnövekedését jelenti, két deviza egymáshoz viszonyított árfolyamának elmozdulását a két országban mérhető infláció különbözete határozza meg. A magyar közgazdasági gondolkodás fő áramlata szerint az infláció a vásárlóerő-paritás törvényszerűségei alapján csökkenthető lenne, ugyanis ha a külföldi infláció adottság, az árfolyam-leértékelődést rögzítjük, akkor a belső inflációnak alkalmazkodnia kell. Ez a következtetés azonban legalább két megközelítés alapján cáfolható.
Először, a vásárlóerőparitás-elmélet csak hosszú távon hat. A szabadon lebegő devizaárfolyamok szinte minden évben elmozdulnak 20-30 százalékot, anélkül, hogy az infláció valamit is változna. A mellékelt grafikonok néhány példát mutatnak. Rajtuk Németország, Lengyelország, Brazília és Thaiföld devizájának a dollárhoz képest történt 12 havi változása látható az amerikai inflációval csökkentve, valamint a 12 havi fogyasztói árindex. Ha a vásárlóerőparitás-elmélet rövid távon működne, akkor a két görbe csaknem egybeesne. Látható azonban, hogy ez távolról sem így van. A válságországok nagy deviza-összeomlásainak időszakaiban is az infláció gyorsulása mindössze néhány százalékos volt.
Másodszor, a vásárlóerő-paritás rendszerében a két független változó a két országban mérhető infláció, a függő változó pedig két ország közötti devizaárfolyam. A magyar gazdaságpolitika ezt úgy akarja felcserélni, hogy a külső infláció és a devizaárfolyam legyen a két független változó, a belső infláció pedig függő változóként igazodjon. Ez így nem működik. Az inflációnak ugyanis sok költségoldali összetevője van, amelyekre persze hathat a devizaárfolyam is, de a lényeg az, hogy az infláció hat az árfolyamra. Az infláció árfolyamon keresztüli leszorítása majdnem olyan, mint ha a tőzsdei vállalatok eredményességét úgy akarnánk javítani, hogy felhajtjuk a részvényárfolyamokat.
Összefoglalva tehát az a feltételezett monetáris politikai hatásmechanizmus, mely szerint a magyar infláció a forintárfolyam reálfelértékelésén keresztül kerül majd leszorításra, nem működik. Egyrészt azért, mert maga a vásárlóerő-paritás modell rövid távon tapasztalatilag nem működik, a monetáris politika időhorizontja viszont rövid távú, másrészt azért sem, mert a függő és független változókat nem lehet önkényesen felcserélni. A monetáris politika kialakítása során tehát az árfolyam nem lehet elsődleges eszköz az inflációellenes harcban.
Gyakori érv, hogy a magyar gazdaság versenyképessége elbírja a néhány százaléknyi felértékelődést, hiszen az export az évek óta tartó felértékelődés ellenére is folyamatosan növekszik. Az exportbővülés azonban alapjában véve nem mutatja a versenyképességet. Ugyanis mint, azt David Riccardo óta tudjuk, külkereskedelem nemcsak kompetitív, hanem komparatív előnyök alapján is létrejöhet. A külkereskedelmi egyenleg inkább jelez valamit a kompetitív előnyökről, de még ennek alapján sem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Az Egyesült Államok külkereskedelme például hosszú évek óta deficites, az elmúlt körülbelül három évben pedig dinamikusan növekszik a passzívum. Ennek ellenére nem mondható el az amerikai gazdaságról, hogy versenyképtelen a világ többi nemzetgazdaságával szemben.
Egy gazdaság versenyképességét sok tényező együttese határozza meg. Ilyen a vállalkozók tőkeellátottsága (például egy vállalkozó milyen könnyen vagy nehezen jut forrásokhoz a tőkepiacokon vagy a bankszektorban), a természetes monopóliumok száma és jelentősége, a szabadalmak száma és jelentősége, az adórendszer és egyéb bürokratikus kötöttségek, a munkaerő képzettsége, fajlagos költsége és más egyéb tényezők. Végül pedig az ország vállalatainak a külföldi vállalatokhoz mért szereplésének egyik legkézenfekvőbb befolyásoló tényezője a devizaárfolyam, hiszen a költségek végső arányát ez határozza meg. Véleményem szerint a magyarországi vállalatok - kis-, közép- és nagyvállalatok egyaránt - rászorulnának évi néhány százalékos támogatásra külföldi versenytársaikkal szemben, amit a reálleértékelődés biztosíthatna. Az árfolyamrendszer által biztosított előnyök vagy hátrányok nemcsak a külföldre termelő vállalatokat érintik, hanem azokat is, amelyeknek külföldi versenytársaik vannak. Nagy kérdés, hogy a magyar gazdaságpolitika, a nemzetgazdasági érdekekkel ellentétesen, miért ad évente árbevételre vetített 3-4 százalékos előnyt a hazai vállalatok külföldi versenytársai számára. Miért kap például a bevásárlóközpontok polcain a francia joghurt, az osztrák öltöny, az olasz cipő, a spanyol gitár stb. évente több százalék előnyt a konkurens hazai élelmiszer-ipari, textilipari, vegyipari stb. termékekkel szemben? Sokszor amúgy is jobb minőségűek ezek a termékek. A külföldi versenytársak általában jóval tőkeerősebbek, nagyobb K+F lehetőségekkel, nagyobb reklámlehetőségekkel, nagyobb termelésivolumen-előnyökkel és még hosszan sorolható kompetitív előnyökkel.
A külföldi vállalatok miután realizálják a magyar árfolyamrendszer által adott évi 3-4 százalékos extra bevételt, eldönthetik, hogy mire használják. Vagy hazaviszik extraprofitként, vagy tényleg a magyar gazdaságpolitikai retorikának megfelelően csökkentik eladási áraikat (kevésbé emelik). A hazaiak így vagy piacot veszítenek, vagy ha szintén a gazdaságpolitikai retorikának megfelelően csökkentik áraikat (kevésbé emelik), akkor csökken a profitabilitásuk. Egyébként nagyon gyakori tapasztalat, hogy a külföldiek inkább az extraprofit hazavitelét választják, hiszen az eladók racionális magatartása egyértelműen a lehető legnagyobb ár elérésére irányul.
A forintárfolyam reálfelértékelésén alapuló inflációcsökkentő politika tehát nem igazán helyénvaló. Egyrészt a hatása erőteljesen megkérdőjelezhető, másrészt olyan hátrányokat idéz elő a vállalati szektorban a külföldi versenytársakkal szemben, amelyet nem indokolt felvállalni.
A magyar inflációt pénzoldalról, a klasszikus restriktív monetáris politika eszközrendszerével lehetne inkább letörni. Ez azt jelenti, hogy szűk likviditást kell létrehozni a bank- és az egész pénzügyi rendszerben. Magas reálkamatokkal a vállalati szektor hitelfelvevő képességét le kell redukálni. A magas kamatok persze a lakossági fogyasztást is valószínűleg csökkentenék. Mindezzel párhuzamosan a forint leértékelési ütemét növelni kellene, hiszen anélkül a külföldi pénzbeáramlás nehezen elviselhetővé duzzadna. A nagyobb leértékelés másik hatásaként viszont a vállalati szektor visszanyerhetné annak egy részét, ami pénzoldalról elvételre került a restrikció által.
Korábbi cikkemben talán félreérthető volt a megfogalmazás, mely szerint az erős forint okozza a dilemmákat, többek között a magas inflációt. Azt hiszem, világosan kiderült, hogy nem maga az erős forint okoz problémákat, hanem az, hogy a forint a jelenleg működtetett árfolyamrendszer keretein belül, mesterségesen erős. Emiatt ugyanis a kamatoknak túl alacsonynak kell lennieük, másrészt pedig létrejön a reálfelértékelődés. Fontos lenne egy olyan gazdaságpolitikai stílusváltás, hogy ne a forintleértékelés legyen az első számú eszköz vagy legalábbis ne annak erőltetetten csökkenő üteme legyen a fő szempont. Jelenleg a monetáris politika fő prioritása a monetáris restrikció kellene hogy legyen. E szerint a kamatláb ma 15 százalék körül lenne helyénvaló (10 százalék körüli infláció + 5 százalék körüli reálnövekedés). Ehhez pedig legalább havi 0,7-0,8 százalék havi leértékelési ütem kellene, szemben a jelenlegi 0,2-vel.
Gáspár Attila Zoltán
