Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Mivel szellemek létében a középkor óta nem szokás hinni, azt kell feltételeznünk, hogy a törvény szelleme kifejezés a jogalkotó szándékát jelenti. Így magából a törvényből, másodsorban - ha ez nem ad egyértelmű eligazítást - annak indoklásából indulhatunk ki. A kárpótlási törvénynek a jegyek elfogadási kötelezettségére vonatkozó legfontosabb passzusa szerint az állam biztosítja, hogy a kárpótlási jegyet annak birtokosa az állami tulajdon privatizációja során értékesítendő vagyontárgyak, részvények, üzletrészek megvásárlására használhatja fel.
Ezzel kapcsolatban az első probléma, hogy e törvényi kötelezettségnek az állam megfelelő mértékben már jó ideje nem tesz eleget, hiszen a forgalomban lévő jegyeknek a töredékével szemben van csupán privatizációs kínálat. Mindössze néhány, általában nem jelentős értékű privatizációs árverésen lehetett jeggyel fizetni az elmúlt években. E tekintetben tehát az állam mulasztásos törvénysértéssel gyanúsítható.
Védekezésként erre azt szokták felhozni, hogy az említett törvényi kötelezettségnek nincs határideje, s talán ez az első gondolatkör, amelyben - a törvény betűje híján - annak szellemét lehet megidézni. A törvény indoklásában például ez olvasható: „a viszonylag alacsony kamat a kárpótlási jegy gyors felhasználására ösztönöz", továbbá: „a kárpótlási jegy felhasználásának ösztönzését szolgálja az a rendelkezés, hogy a törvény a kamatozást meghatározott ideig... biztosítja". A jegy 1994. december 31-ig kamatozott, a jegybanki alapkamat 75 százalékával. Következésképpen arra akarták tehát ösztönözni a kárpótlásijegy-tulajdonosokat, hogy papírjaikat eddig az időpontig - azon belül is minél hamarabb - használják fel.
Mármost ha az állam nem biztosít lehetőséget arra, hogy ezt valamennyi kárpótlási jegy tekintetében meg lehessen tenni - azaz nem teremt a forgalomba lévő jegyek mennyiségének megfelelő, jegyért elérhető privatizációs kínálatot -, az mindenfajta felhasználásra való ösztönzést ellehetetlenít, így a törvény szellemét és betűjét egyaránt megsérti.
A második probléma, hogy a jegyek elfogadási kötelezettségét szabályozó hivatkozott törvényhely kifejezetten a jegyek birtokosáról beszél, mindenféle megkülönböztetés nélkül. Ők azok, akik a törvényben foglalt feltételekkel a jegyet felhasználhatják. A gyakorlatban azonban az ÁPV Rt., illetőleg jogelődjei előszeretettel osztják-osztották a jegybirtokosokat két csoportra, különbséget téve jogállásuk szerint. Vannak egyrészt az úgynevezett alanyi jogú kárpótoltak (ezt a kifejezést a törvény persze nem ismeri, de az állami vagyonkezelők bevezették), ők azok, akik a törvény alapján kapták kárpótlási jegyeiket.
A birtokosok másik csoportja a kárpótlási jegyhez vásárlás útján jutott hozzá, a törvény szerint ugyanis „a kárpótlási jegy bemutatóra szóló, átruházható..., az állammal szemben fennálló követelést névértékében megtestesítő értékpapír".
A törvény a jegy ellenében való termőföld-, önkormányzatilakás- és életjáradék-szerzést a kárpótlási jogosultsághoz köti. A fő felhasználási mód - az állami tulajdon privatizációja - tekintetében azonban a fő szabály él, amely nem különbözteti meg a tulajdonszerzés módja szerint a jegy birtokosait. Így tehát törvénysértőnek tekinthető minden olyan megoldás, amely a jegy privatizációs felhasználási lehetőségét az alanyi kárpótolti minőséghez köti, tehát például az Antenna Hungária-részvények értékesítésének az a szabálya, miszerint kárpótlási jegy ellenében kizárólag alanyi jogon kárpótoltak igényelhettek részvényt. E tekintetben is a törvény szellemére hivatkozva szokás védekezni. Egyesek szerint az effajta megoldás - amely nem tévesztendő össze azzal a korábbi gyakorlattal, amikor allokációs előnyt kaptak az alanyi kárpótoltak - a törvény szellemének, ha betűjének nem is, mindenképpen megfelel.
Engedjük ki tehát a palackból másodszor is a kárpótlási törvény szellemét, szó szerint idézve az indoklást: „A törvény, összhangban azzal, hogy a kárpótlási jegyet bemutatóra szóló értékpapírként határozza meg, lehetővé teszi annak átruházását mind a természetes, mind a jogi személyek részére. Ily módon a kárpótlási jegyet - ha annak tulajdonjogát megszerezte - bárki felhasználhatja az állami vagyon megvásárlása során, függetlenül attól, hogy megfelel-e a törvény 2. §-ában rögzített követelményeknek." (A 2. § szól a kárpótlási jogosultságról, tehát arról, amit az ÁPV Rt. szóhasználatában alanyi kárpótolti minőségnek szokás nevezni.)
Tehát a szellemidézés megint törvénysértésre utal. Ugyanerre jutunk, ha nem jogi, hanem közgazdasági úton okoskodunk. A törvény a kárpótoltaknak jót akar, ezért teremti meg a felhasználás mellett a jegy értékesítésének a lehetőségét is. Ez a kárpótoltnak annál kedvezőbb, minél kedvezőbb a piaci ár. A piaci ár pedig annál kedvezőbb, minél szélesebb körű a vásárolt jegyek felhasználási lehetősége. Aki tehát azt állítja, hogy a törvény szelleme a másodlagos jegytulajdonosok teljes jogfosztását kívánja meg, azt mondja, a törvény minél forgalomképtelenebb vagy minél értéktelenebb papírt kívánt a kárpótoltaknak juttatni, így ellentmondásra jut.
Egy biztos, állami szinten jelenleg, kilenc évvel a kárpótlási törvény megalkotása után, nincs - legalábbis nyilvánosságra nem hoztak ilyet - semmiféle koncepció a még forgalomban lévő kárpótlási jegyek teljes mennyiségével szembeni privatizációs kínálat biztosítására. Márpedig ennek hiányában aligha beszélhetünk a kárpótlás folyamatának lezárásáról, de a törvény szellemének érvényesüléséről sem.
Ádám Zsigmond
