Hihetünk-e a makrogazdasági előrejelzéseknek?

Bár magyar vonatkozású előrejelzéseket több hazai és külföldi intézmény, sajtóorgánum is gyűjt, ezek közül múltja, ismertsége és reprezentativitása folytán kiemelkedik a Reuters hírügynökség havi makrogazdasági körkérdése. A Reuters 1996 végén bővítette ki kérdőívét a legfontosabb gazdasági paraméterekkel, előrejelzéseket pedig nemcsak a hazai piaci elemzők, hanem külföldi előrejelzők és magyar kutatóintézetek körében is gyűjtenek. A Reuters piaci konszenzusa reprezentatívnak tekinthető, minthogy 1999 során havonta átlagosan húsz elemző számai alapján készült. Vizsgálódásunkat ezért ezen előrejelzések körében végeztük.
Első megállapításunk az, hogy a külföldi elemzők előrejelzéseinek átlaga szignifikánsan eltér a belföldi piaci szereplők konszenzusától. A külföldi résztvevők alacsony számára való tekintettel további jelentős torzítást eredményez e körben az egyes hónapokban prognózisokat küldők összetételének változása. Emiatt további megállapításainkat inkább a belföldi piaci szereplők előrejelzéseinek vizsgálatából merítjük.
Az év végi mutatókra vonatkozó előrejelzéseket tekintve azt várhatnánk, hogy az év végéhez közeledve, egyre több évközi adat ismeretében fokozatosan csökken a piaci konszenzus és a tényadatok közötti eltérés.
A valóság ezzel szemben az, hogy az első félév végéig még a piaci konszenzus változásának iránya is félrevezető lehet, nagysága pedig jelentősen eltérhet a tényleges adatoktól. Azt is várhatnánk, hogy az évek során csökkenjen a konszenzus és a tényadatok közötti átlagos eltérés, de általánosságban ez sem igaz. Amint ábránk mutatja, a folyó fizetési mérleg éves hiányára vonatkozó prognózisok hibája fokozatosan csökkent az elmúlt három évben. Az inflációval azonban nem így áll a helyzet, az egyes években mutatott átlagos hiba -0,8, 3(!), illetve -1,1 százalék volt.
Megállapítható ugyanakkor, hogy az éves mutatók tekintetében az előrejelzők túlságosan is a jelenbeli adatok foglyai. Ha az egyik évben jelentősen alulbecsülik valamelyik mutatót, akkor a következő évben szinte mindig a ténylegesnél magasabb értéket prognosztizálnak, és viszont. Ezt persze úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a piac nehezen ismeri fel a várható trendeket, illetve hajlamos alábecsülni ezek hatását. Jól megmutatkozott ez például az 1998. évi inflációnál, amikor az előző évben kirobbant ázsiai válság mélyre nyomta a nyersanyag- és energiaárakat, az 1998. augusztusi orosz válság pedig rendkívüli mértékű belföldi élelmiszer-felesleg kialakulásához vezetett.
Az előrejelzések vizsgálatakor a piaci konszenzuson (vagyis az előrejelzések számtani átlagán) túlmenően hasznos információval szolgálhat az előrejelzések szórása is, ami alatt most az egy időben keltezett legalacsonyabb és legmagasabb prognózis eltérését értjük. Jól megfigyelhető, hogy a várakozásoktól jelentősen eltérő havi adat megjelenése az éves szintű előrejelzések szórását is növeli, vagyis átmenetileg elbizonytalanítja az elemzőket.
Ez történt például az inflációs előrejelzések esetében 1998 őszén, illetve 1999 augusztusában.
Azt várhatnánk ugyanakkor, hogy a piacgazdaságba történő átmenet lezárultával és a hazai elemzők számbeli-tudásbeli gyarapodásával párhuzamosan az éves szintű előrejelzések szórása csökken, másként fogalmazva az elemzők egyre kevesebb okot találnak a piaci konszenzustól való erőteljes eltérésre. Sajnálatos módon az adatok ezt a feltevést sem támasztják alá egyértelműen, még akkor sem, ha a legszélsőségesebb előrejelzéseket előzetesen kigyomláljuk. A folyó fizetési mérleg előrejelzései esetében az átlagos szórás nem változott az elmúlt két évben, az éves inflációt tekintve pedig az 1998-as év ellenpéldának mondható. Ennek elhagyásával ugyanakkor kimutatható némi javulás, főként az első félévi előrejelzésekben.
A piac számára mindazonáltal fontosabbak a havi szintű előrejelzések, közülük is leginkább az inflációra és a folyó fizetési mérleg egyenlegére vonatkozóak. A havi prognózisoknál egyértelmű az elemzői teljesítmény javulása, ami megmutatkozik mind az előrejelzések szórásában, mind a piaci konszenzus és a tényadatok közötti eltérés fokozatos csökkenésében.
Ábránk negyedéves bontásban ábrázolja a két legfontosabb gazdasági mutatóra vonatkozó prognózisok hibáját. Igaz ugyan, hogy az inflációs ráta megfeleződésével a havi szintű ingadozás is csökkent, de az adatok ezzel együtt az elemzői teljesítmény javulását mutatják. A fizetési mérleg esetében az 1997-es előrejelzések hibáját növelte, hogy akkoriban a tárgyhavi értékre kérdeztek rá, mielőtt az előző havi tényadat megjelent volna.
Az eddigiekben a piaci konszenzust vizsgáltuk, de kézenfekvő - és a befektetők számára alapvető fontosságú - kérdés, hogy van-e önmagában információtartalma az egyes elemzői előrejelzéseknek. Másként fogalmazva, képesek-e egyes elemzők tartósan a piaci átlagnál pontosabb prognózisokat adni, vagy az esetenként feltűnő előrejelzési sikerek csupán a véletlennek köszönhetőek? Megint csak másként közelítve, középtávon érdemesebb-e az egyik elemző befektetési javaslatait követni, mint a másikét, avagy marad a híres dartstábla - vagy állatbarátok esetében a papagáj által kiválasztott (érték)papírok?
E kérdést boncolgatva több nehézség is adódik. Bár a Reuters számára adott előrejelzések egy időben, azonos tényadatok ismeretében születnek, az egyes elemzők általában nem minden hónapban közölnek számokat. Ha egy szakértőtől túl kevés az előrejelzés, akkor a mért teljesítményben megnövekszik a szerencse szerepe. Problémát jelent önmagában a teljesítmény mérése is. Igen egyszerű volna a tényadatok és az egyes előrejelzések eltérését összehasonlítgatni, így azonban csak az adott hónapban adatot közlő elemzőkről kapnánk képet. Ezen elemzők köre havonta változik, így pedig a havi teljesítményeket nem lehet átlagolni. Gondoljunk csak bele, hogy ha egy hónapban meglepő tényadatok jelennek meg, az azt jelenti, hogy a legtöbb előrejelzés hibája nagymértékű lett. Ez esetben indokolatlanul jól járnának mindazok, akik az adott hónapra vonatkozóan nem is adtak előrejelzést.
A probléma megkerülhető, ha nem az előrejelzések és a tényadatok eltérését számoljuk, hanem az egyes előrejelzések hibájának és az adott havi piaci konszenzus hibájának arányát vizsgáljuk. A piaci konszenzus relatív teljesítménye értelemszerűen 100 százalék lesz, a konszenzusnál jobb előrejelzéseké pedig 100 százalék alatti. Ezen módszerrel felvértezve már rendet vághatunk a számerdőben, és kiátlagolhatjuk az egyes előrejelzések relatív teljesítményét.
A két táblázat a fenti módon született, az elmúlt három év - tehát viszonylag hosszú időszak - előrejelzéseinek feldolgozásával (csak a piaci szempontból legfontosabb két mutatóra). A statisztikai hitelesség érdekében csupán az évente legalább hat előrejelzést közlő elemzőket szerepeltetjük. Az adatokat a relatív hibák szerint rendeztük, az adatközlési évek száma szerint csoportosítva.
TÖRÖK ATTILA