A modell még valószínűleg nincsen kész

Az új, vegyes nyugdíjrendszer 1998 elejétől indult el, meghagyva a régi, felosztó-kirovó séma dominanciáját (ebbe folyik jelenleg a díjak 25/31-e). Kiegészítették ugyanakkor a kötelező magánnyugdíjjal, illetve erős ösztönzőket építettek be, amelyek az önkéntes takarékoskodásra sarkallnak. Fontos látni, hogy bár a reform közvetlen célja a nyugdíjasok öregkori ellátásának biztosítása volt, nem mellékes az sem, hogy a pénztárak idővel tetemessé váló tőkekapitalizációja is a kedvező makrogazdasági tényezők között van. Egyes szakértők szerint ennek mértéke 30 év múlva a GDP ötven százalékát teheti ki.
A nyugdíjtörvény egyébként 2009-re határozza meg az átmeneti periódus végét, ezen idő alatt fokozatosan le kell zajlania a fő strukturális változásoknak. Ezek a nyugdíjkorhatár 62 évre emelése, a megszolgált évek és a jövedelmek degressziójának (vagyis a kezdő nyugdíjba való csökkentett beszámításának) megszüntetése, az úgynevezett svájci indexálás bevezetése (vagyis, hogy az ár- és a bérindex átlagával végzik a nyugdíjak értékmegőrző módosítását). Az utóbbi viszonylagosan fékezi a nyugdíjak emelkedését. A nyugdíjak meghatározásának alapja 2009-től a bruttó kereset lesz.
A régebbi tb-járulék-fizetőkre átlépésükkor (erre tavaly szeptember óta már nincs lehetőség) csökkentett beszámítolást alkalmaztak, ami megakadályozta, hogy túl sokan áramoljanak át a magánpénztárakba, túl nagy terhet jelentve ezzel a költségvetésnek. Ennek oka, hogy például az állam továbbra is szavatolja majd (2013-tól) a minimális nyugdíjat, illetve a második alapból származó jövedelemnek a normajáradékra való kiegészítését, sőt hozamgaranciát is vállal. Ugyanakkor ez év végéig még lehetőségünk van magánpénztárunk elhagyásával a tb-be való visszalépésre.
A közhiedelemmel ellentétben a régi rendszer még a legutolsó időkben is viszonylag eredményesnek volt nevezhető és nem produkált hiányt. Egy "költségvetési trükkel" azonban 1990-ben a családi pótlék kikerült a tb-ből, viszont hozzácsapták az egyre deficitesebb egészségbiztosítást. Mindez az infláció lassulásával (azaz a valorizációs nyereség csökkenésével) és kedvezőtlen demográfiai tendenciákkal (az elöregedéssel) súlyosbítva már veszteséghez vezetett.
Hazánkban 32 magánpénztár működik, ezek valamelyikébe a belépés a friss pályakezdőknek már kötelező. Gyors felfutással 1999 decemberéig összesen 2,07 millió ember vált taggá, ami a gazdaságilag aktív népesség 48,3 százaléka. (A tagság nemek szerinti megoszlásában egyébként a nők túlreprezentáltak, hiszen az aktív népességnek csak 44,5, a tagságnak majdnem ötvenkét százalékát adják.)
Ezen tagságnak valamivel több, mint kilencvenkét százaléka önkéntesen lépett át az új rendszerbe. Bár a lehetőség elvileg adott, egyelőre nem volt jellemző a pénztárak közti mozgás, ezzel ugyanis az emberek kevesebb mint egy százaléka élt.
Az elmúlt év utolsó negyedévére a magánpénztárak 70 milliárd forint tőkét kezeltek, míg az önkéntes pénztárak - egymillióval kevesebb járulékfizető mellett - 135 milliárd forint befektetéséről kellett, hogy gondoskodjanak, igaz, ezek tevékenysége 1994-ig nyúlik vissza. A bevételek döntően a járulékbefizetésekre támaszkodnak, bár kedvező időszakokban (az elmúlt két év utolsó negyedéveiben) a pénzügyi bevételek aránya már 30 százalék körül mozgott.
Ugyanakkor köztudott, hogy a hazai pénztárak vagyonkezelésében erősen konzervatív szemlélet érvényesül, azaz hosszú távú befektetéseiket az állampapírok dominanciája jellemzi. (Külföldi részvények vásárlása idén januártól engedélyezett, várható tehát az ebbe az irányba történő nyitás is, persze a komolyabb mértékű tőkekiáramlás makrogazdasági szempontból nem kedvező.)
A pénztárak a beérkezett díjak egy részét a működési alapjukba teszik. Ez általánosan a tagdíjak 6-8 százalékát teszi ki, ami messze nem elég a jelenlegi költségszint fedezésére, az induló időkben ugyanis kiemelkedően magas szerzési és nyilvántartási költségteherrel kell megbirkózniuk. Ezért a nagy banki, biztosítói háttérrel rendelkező cégek érthetően tetemes előnnyel rendelkeznek. A nehézségeket szemlélteti az is, hogy a beérkezett díjak 5-10 százaléka jó ideig függő tételként vár a pontos beazonosításra, jóváírásra. A magánpénztári szféra nagyfokú koncentráltságot mutat, ugyanis a hat legnagyobb társaság birtokolja a felhalmozott vagyon több mint nyolcvan százalékát.
A már hat éve létező piacon körülbelül 300 nyugdíj- egészség- és önsegélyező pénztár működik. Mind a tagságban, mind a felhalmozott vagyonban toronymagasan az első típus emelkedik ki közülük, köszönhetően annak, hogy a másik kettő nem hosszú távú befektetéseket gyűjtve folyamatosan feléli felhalmozásait (a vagyon elenyésző hányada, kettő százaléka mellett a szféra kifizetéseinek egyharmada tartozik ide).
A szerveződés módja szerint meg szoktunk különböztetni területi, ágazati, munkahelyi pénztárakat. A tagság és a felhalmozott tőke szempontjából ezek közül (80-80 százalék körüli aránnyal) a területi típusúak súlya a döntő. Az önkéntes pénztárak bevételeinek már igen tetemes része, közel fele pénzügyi befektetésekből származik, itt a részvények a befektetések majd tíz százalékát teszik ki.
A magán- és az önkéntes pénztárak ellenőrzésében jelentős eltérés, hogy előbbiekkel szemben törvényben szabályozott hozamelvárás érvényesül, amit minden pénztárra vagyona és befizetései alapján külön-külön állapítanak meg. Szakértők szerint a pénztárak tavalyi eredménye (a pontos adatok publikálása előtt) 20-25 százalék körülire becsülhető.
Bár mindkét pénztári formát adókedvezménnyel támogatják, ezek mértéke eltérő. Míg a magánpénztárba történő (kötelező) befizetés 25 százaléka csökkenti a számított adót, addig az ugyanide történő többletbefizetés illetve az önkéntes pénztárakba való pénzelhelyezés már annak 50 százalékával csökkenti az adóalapot. (Egészség- és önsegélyező pénztárak esetén ez 25 százalék és az önkéntes pénztárakra a kedvezmény felső határa egységesen 100 ezer forint.)
A jövőben súlyos gond lehet, hogy az újraelosztás a pénztárakban magas maradt, ami a nagyobb jövedelműeket kilépésre ösztönözheti. Emellett a gazdaság növekedése ellenére továbbra is megoldatlan a demográfiai probléma. Bár a születésszám lassú növelésével hoszszabb távon esetleg javulás várható, a modell nem gondoskodik az olyan sokkszerű hatásokról, amit például majd 2015 körül a "Ratkó-korszak gyerekei" vagy 2040 körül a "második baby-boom" nyugdíjazásával fognak jelentkezni.
A hazánkban működő klasszikus felosztó-kirovó rendszer a demográfiai változásokra még mindig sokkal kevésbé érzékeny, mint a gazdasági ciklusokra, hiszen például a gazdasági növekedésben bekövetkező visszaesés a korosztályok fokozatos cserélődése folytán hiányt okoz. Az előző (fejlődő) gazdasági állapotban megállapított járadékot ugyanis a jelenlegi bérek mellett kell állni.
Ezek alapján a pénztárak egyik jelentős szerepe lehet kisimítani a társadalombiztosítás egyenlegében megfigyelhető hullámzásokat. Ez az amúgy is alacsony járulékarány mellett nem kis feladat, különösképpen, ha annak előre meghatározott növekedését (tavaly 7, az idén 8 százalék) rövid távú költségvetési szempontok miatt visszafogják, amint az jelenleg is történik. Szakértők szerint ennek hosszú távú makrogazdasági hatásait tekintve egy 0,3 százalékos fiskális lazítás, költségvetési túlköltekezés felel meg. Nem beszélve a járulékfizetők oldaláról érezhető erősödő bizalmatlanságról, ami a rendszer alapjait áshatja alá.
Összességében igen valószínű, hogy a nyugdíjmodell nincs kész, folyamatos ellenőrzése, a hazai viszonyok előrejelzése és az idejekorán történő megfelelő irányú beavatkozás - például egy esetleges nyugdíjkorhatár-emelés - elengedhetetlen a hosszú távú stabilitás és az egyéni biztonság érdekében.
KÖVESVÁRI KRISZTIÁN