Van-e még értelme az önálló nemzeti valutáknak?

A Naurui Köztársaság 2000 januárjában sem vezetett be önálló nemzeti valutát és nem vezette be a csúszó leértékelés vagy a lebegő árfolyam rendszerét. Nem április tréfáról van itt szó, a Naurui Köztársaság messze van ugyan Magyarországtól, de nem az Óperenciás tengeren túl. A kis szigetország, amely a Csendes-óceánban található Ausztrália és Hawaii között, számunkra azért érdekes, mert szinte maradéktalanul megtestesíti a tökéletesen nyitott gazdaságot.
Mérete roppant kicsi, 21 négyzetkilométer, lakóinak száma mintegy 11 ezer. Egyetlen exportterméke a foszfát, amelyet viszont saját gazdaságában nem használ fel, lévén, hogy az ország a foszfátbányákon kívül nem áll másból, mint néhány kókuszpálmaligetből. Ezzel szemben gyakorlatilag mindenből, még édesvízből is, behozatalra szorul.
Csöppet sem meglepő ezek után, hogy a kis szigetország hivatalos fizetőeszköze az ausztrál dollár. Nincs saját valutája és ha lenne is, nem értékelné fel és le semmilyen árfolyamrendszer keretében sem. Hiszen amit nyerne a réven, az export versenyképességén, azt rögtön el is veszítené a vámon, az import drágulásán. Története itt kezd számunkra is érdekessé válni.
Mart Laar észt miniszterelnök januárban bejelentette, hogy fel fogja kérni az EU brüsszeli bizottságát, vizsgálja meg, van-e lehetőség Észtország csatlakozására az eurózónához az EU-ba való felvétele előtt. Azt, hogy a bizottság mikor fog véleményt nyilvánítani, még csak sejteni sem lehet. Azt azonban, hogy mi lesz a döntés, viszonylag könnyen lehet prognosztizálni. A brüsszeli bizottság valószínűleg egyetlen olyan érdemi érvet sem tud majd felhozni, amelyre alapozva el lehet utasítani az euró észtországi bevezetésére vonatkozó kérelmet.
Ez pedig arra jelent majd precedenst, hogy hamarabb történik meg egy ország csatlakozása az eurózónához mint az EU- tagság megszerzése. A világ az elmúlt néhány év alatt hihetetlen tempóban haladt a kölcsönös függőségi rendszerek azon kialakulásának útján, amelyet globalizációnak hívunk.
E folyamat jószerével olyan stádiumba jutott el, hogy ma már a legnagyobb nemzetgazdaságok sem képesek teljesen autonóm gazdaságpolitika folytatására.
Magyarországnak saját pénze és jegybankja van, önálló monetáris politikát folytat. Ez a helyzet körülbelül azzal egyenértékű, mint ha azt javasolnánk egy nagyobb, 2-4 millió lakosú nyugat-európai, vagy USA-beli város, esetleg Los Angeles, vagy San Francisco számára, hogy ne USA-dollárt használjon és a Fed helyett saját jegybankot hozzon létre.
Magyarország, hasonlóan Észtországhoz, az elmúlt években hihetetlen mértékben nyitottá vált. Ha megvizsgáljuk a külkereskedelmi forgalom arányát a gazdaság méretéhez, teljesítményéhez képest, akkor is rögtön látjuk, hogy ma már döntő mértékben függünk a világgazdaságban végbemenő folyamatoktól.
A külgazdasági nyitottság mérésére szolgáló leggyakrabban használt és igen egyszerű mutató az (export+import)/GDP hányados. Ez Magyarország esetében 1991 óta 55 százalékról egy 1994-es mélypont (45 százalék) után 1998-ra 92 százalékra nőtt. Ha elfogadjuk helyesnek a gazdaságkutatók egybecsengő prognózisait a külkereskedelmi forgalom és a GDP alakulásáról, akkor azzal számolhatunk, hogy 2001-re e mutató meghaladja a 100 százalékot.
Az OECD adatai szerint kiugróan magas a külföldi tőke szerepe Magyarországon. A külföldi tulajdonú cégek részesedése a feldolgozóipari termelésből 66 százalék. A legmagasabb abban a körben, amelyről csak az OECD rendelkezik adatokkal. Ez a hányad még az egyébként igen sikeres tőkeimportőrnek számító Írországénál is magasabb.
A példákat, adatokat lehetne tovább sorolni, de összefoglalva megállapíthatjuk, hogy már ma is olyan nagymértékű a magyar nemzetgazdaság export/import függősége - nem beszélve a tőke- és technológiai transzfer szerepéről, valamint az országhatárokon átnyúló vállalati beszállítói kapcsolatrendszerekről -, hogy nyugodtan felvethetjük a kérdést: van-e értelme Magyarország számára egyáltalán az önálló pénznek? Magyarország ma érettebb az euró bevezetésére, mint voltak 1999 elején azok az országok, amelyek ezt megtették.
Az észt felvetés egyébként nem előzmények nélkül való. Tavaly novemberben az ECB vezetői és a kelet-európai jegybankvezetők találkozója után kiadott nyilatkozat már nem tartalmazta azt a hivatalos véleményt, mely szerint a tagjelölt országoknak az EMU-ba való belépés előtt feltétlenül csatlakozniuk kell az ERM-2-höz. Az ECB ezzel tulajdonképpen a közös pénz bevezetéséhez szükséges kritériumok megváltoztatását kezdte meg.
Ennek hátterében három ok áll. Először is a valutatanácsot alkalmazó országok képviselőinek azon felvetése, hogy a currency board típusú árfolyamrendszerek jobban biztosítják az árfolyam-stabilitást, mint az ERM-2-es árfolyam-mechanizmus. Másodszor a maastrichti egyezmény aláírásakor és a konvergenciakritériumok meghatározásakor még nem létezett az euró, ma azonban már majdnem egy éve létezik, így természetes módon kínálja a lehetőséget, hogy árfolyama a kritériumrendszer legfontosabb vonatkoztatási pontja legyen.
A harmadik ok az EMU belső folyamataiban rejlik. A fix árfolyamrendszer és az egységes kamatpolitika körülményei között az árszint-kiegyenlítődés folyamata szükségszerűen vezet el az inflációs ráták közötti, adott esetben akár növekvő különbséghez is. Az EMU már létrehozatalakor kénytelen volt bizonyos kompromisszumokat kötni, és egyes tagországok esetében eltekinteni a konvergenciakritériumok maradéktalan figyelembevételétől.
E folyamat következményeként ma sem minden EMU-tagország tud megfelelni például az inflációs kritériumnak. Ha viszont ez részben a rendszer működésének szükségszerű következménye, akkor a kritériumok teljesítését nyilvánvalóan nem lehet elvárni az esetleges további belépőktől sem. Különösen olyan körülmények között, amikor az EMU-t létrehozó országok csoportja önmagában jóval homogénebb országcsoport, mint a jelenleg EU csatlakozásra váró országok csoportjával együtt lenne.
Az utóbbi országokra még erőteljesebb mértékben az EMU "perifériaországainak" jellemzői érvényesek (az EMU "centrumországaihoz" viszonyítva). Egy főre eső GDP-jük, termelékenységük, árszínvonaluk még alacsonyabb. Hosszú távon pedig még magasabb inflációra, még magasabb reál-GDP-növekedési és termelékenységnövekedési ütemre lehet náluk számítani. Eközben viszont egyes országok (Észtország, Magyarország) integráltságának foka magasabb, mint egyes tagországoké.
Ebben a helyzetben az egyetlen lehetséges logikus választás a korábbi konvergenciakritériumok olyan átalakítása, amely hasonló mértékben biztosítja a közös pénz bevezetésének előfeltételeit, ugyanakkor nem a konvergáló, hanem a felzárkózó országok számára testre szabott. Ennek alapján valószínű, hogy a jelenleg még nem EU-tagországok csatlakozása az EMU-hoz a maastricht-i konvergenciakritériumokhoz hasonló, de azzal nem pontosan megegyező kritériumrendszer teljesítése alapján fog végbemenni. Az észt kezdeményezés ennek a folyamatnak egy aktuális lépése volt csupán.
Milyen kritériumokra lehet számítani? Pontosan nem tudhatjuk, de az euró létrejöttéből logikusan következik, hogy felértékelődhet az árfolyam-stabilitás szerepe. Így egyes változások irányára valamelyest következtetni tudunk. Táblázatunk ennek összefoglalására tesz kísérletet.
URSPRUNG JÁNOS