Júliustól vásárolhatók külföldi befektetési jegyek Magyarországon

Az említett rendelet többek között arról szól, hogy a devizabelföldiek nyár közepétől megvásárolhatják a külföldi befektetési alapok jegyeit is, szemben a mostani helyzettel, amikor csak a külföldi részvények és egy évnél hosszabb futamidejű kötvények elérhetőek számukra. A probléma abban rejlik, hogy a befektetési alapokat érintő változtatások itt meg is álltak. Továbbra sem lehetséges a hazai szolgáltatók külpiacra lépése, azaz a hazai befektetési jegyeket nem vehetik meg devizakülföldiek.
Ez a megoldás valószínűleg egyedülálló a különféle liberalizációs folyamatok történetében. A hazai piacot előbb nyitjuk meg a külföldiek előtt, mint ahogy a magyar szolgáltatók, az alapkezelők kiléphetnének a nemzetközi porondra. A kormányok általában saját termelőiket, szolgáltatóikat védik, ezért a nyitás aszimmetrikus módon szokott megtörténni.
A devizahatóság szempontjai persze ettől eltérőek lehetnek, hiszen feladata a hazai deviza védelme a spekulatív tőkeáramlástól. Kérdéses azonban itt is, hogy a veszély miért csak a külföldiek oldaláról létezik, a magyar spekuláció miért kevésbé zavaró. Ami azonban a legfontosabb, lehetséges-e a liberalizáció egyik oldala a másik nélkül, ha ez a hazai szolgáltatókat versenyhátrányba hozza.
Annak ellenére sem fordulhatnak külső befektetők irányába a hazai alapok, hogy a magyar értékpapírpiac jelentős része, a részvénytőzsde és az államkötvények kereskedelme már évek óta közvetlenül hozzáférhető a külföldiek számára. Egyértelmű tehát, hogy a Magyarországon bejegyzett alapok hátrányba kerülnek a közvetlen befektetésekkel, de a külső versennyel szemben is.
Óhatatlanul felmerül a kérdés: nem csak arról van-e szó, hogy a hazai szakemberek érdekét sérti a változtatás, félnek a versenytől? Az átlagos magyar befektetőnek kedvező újdonságot jelent majd a kiszélesedő befektetésijegy-kínálat. A fogyasztók számára a hazai piac korlátainak feloldása rövid távon mindig kedvező hatásokat hoz. A szabályozás általában mégis tekintetbe veszi az adott hazai iparág érdekeit.
Mivel az egyenlő versenyfeltételekhez mindenkinek joga van, ezt a hazai befektetési alapkezelők is szeretnék saját maguknak biztosítani. Ezt persze még egy szimmetrikus szabályrendszer keretében is igen nehéz lenne elérniük, hiszen a fejlettebb országok hasonló befektetési alapjainak mérete többszöröse a hazaiakénak. Jellemző, hogy a szomszédos Ausztria esetében a különbség ötvenszeres. A méret a vagyonkezelés területén pedig - a költségek miatt - döntő tényező lehet.
A júliustól kialakuló helyzettel vélhetően azonban a hazai befektetők és az értük felelős felügyeleti szervek sem lehetnek elégedettek, az ugyanis veszélyeket is hordoz magában. Létrejön egy ellenőrizetlen és átláthatatlan szolgáltatáskínálat. A hazai alapok - amelyek az európai törvényeknél szigorúbb környezetben működnek - naponta közzéteszik eszközértéküket és megküldik portfóliójuk összetételét az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyeletnek (ÁPTF), működésüket pedig a letétkezelő bank is felügyeli. A külföldi alapok jelentős részét ennyire szigorú szabályok nem kötik, főleg nem Magyarországon.
Mivel a felügyeletnek nincsenek, és félő, hogy nem is lesznek jogosítványai az ellenőrzésre, az eddig átlátható és botrányoktól mentes értékpapíralap-piaci szegmens veszíthet majd megbízhatóságából. A hazai alapkezelői szakma az utóbbi években azon dolgozott, hogy a minőség kerüljön előtérbe, amit a Bamosz tavaly elfogadott, sok tekintetben igen szigorú etikai kódexe is példáz (Befektető, 1999. november 22., 11-16. oldal). Kárba veszett fáradságnak tűnik mindez azonban annak a tükrében, hogy a jövő év második felétől az alig-alig szabályozott, kockázatos, tőkeáttétellel működő, úgynevezett hedge fundok is megjelenhetnek a magyar piacon, mindenfajta hazai felügyeleti kontroll nélkül.
Ez persze elgondolkoztatja a hazai alapkezelőket, sőt azok tulajdonosait is. Kérdés, hogy érdemes-e vállalni a szabályozással járó nehézséget és költséget, vagy jobban megéri kitelepíteni a tevékenységet egy kedvezőbb környezettel bíró európai országba, például Luxemburgba, amely gazdagságának nagy részét szabályozásbeli előnyének köszönheti. Ha a tavaly 30 százalékkal növekvő, jelenleg 430 milliárd forintnyi tőkét kezelő magyar alapkezelők ezt az utat választják, a lakossági megtakarítások közel tíz százaléka kerülhet ki a hazai szabályozás ernyője alól. Ez pedig már valószínűleg nem maradna visszhang nélkül.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben a magyar alapkezelők mindent megtesznek annak érdekében, hogy az említett versenyhátrány megszűnjön és a liberalizáció párhuzamosan menjen végbe. Emellett megkettőzik erőfeszítésüket a befektetési alapokat, a befektetéskezelést és a befektetési jegyek magyarországi forgalomba hozatalát szabályozó törvény előkészítő szakaszban levő módosítása során. Minden eddiginél fontosabbnak tűnik ugyanis a törvénynek még az első félévben történő elfogadása, hiszen ennek feladata most már nemcsak a hazai szereplők és termékek meghatározása lesz, de biztosíthatja a versenyegyenlőséget is minden szereplő számára.
Megadhatja az ÁPTF-nek azt a lehetőséget is, hogy ne csak felelősséget viseljen a hazai értékpapírpiaccal szemben, de eszközt is kapjon ehhez minden szereplővel szemben.
FATÉR GYULA