Véget ért az euró lejtmenete?

Az euró presztízskérdésnek tekintett bevezetését mesterségesen felfokozott várakozások előzték meg. A piacok megdolgozásában az eurózóna vezetői azt állították középpontba, hogy a közös pénz hasonló szerepet tölthet majd be a világ devizapiacain, mint a hagyományosan vezető valutának számító dollár. Az az előrejelzés is nagy hangsúlyt kapott, hogy egyre több állam fogja a közös pénzt tartalékvalutának használni.
A részt vevő nemzeti valutákban jegyzett tőkeeszközökbe hatalmas összegek vándoroltak 1998 őszén, amit az is mutatott, hogy a de facto elődpénz, az ECU árfolyama 1998 nyarától a világ vezető devizáihoz képest jelentős erősödésnek indult. Az európai kosárvaluta jegyzése egészen 1,24 dollárig, 0,72 fontig és 163 jenig emelkedett.
Az 1,16 dollárnál valamivel többet érő ECU-t - amelyben egyébként még jelen volt az eurózónától önként távol maradt angol font és a dán korona is - 1998. december 31-én átkeresztelték euróra, miközben a 11 tagállam valutáját a piaci árfolyam alapján rögzítették hozzá. Az első teljes kereskedési napon, 1999. január 4-én a közös pénzért több mint 1,18 dollárt kellett adni. Ez volt egyben az eddigi csúcspont is, az euró - két rövid időszakon át tartó felfutástól eltekintve - gyakorlatilag folyamatosan gyengült.
Az eurózóna legnagyobb gazdasága, a német, az év első hónapjaiban a lassulás jeleit mutatta, de a térség többi állama is gyengélkedett. A versenyképességet rontó munkaerő-piaci reformok hiánya miatt jelentkező strukturális problémákkal kapcsolatban a kormányok struccpolitikát folytattak és az Európai Központi Bankra (ECB) mutogattak. Az ECB ugyanakkor felhívta a kormányok figyelmét arra, hogy a monetáris és fiskális politika nem keverhető össze, az intézmény feladata az infláció és az euró stabilitása feletti őrködés.
Eközben nemhogy további tőkebeáramlás következett volna, hanem az euróalapú befektetéstől szabadulni igyekvők a stabil növekedési kilátású USA tőkepiacára menekültek, az európai tőzsdék stagnáltak. Az ECB áprilisban kamatcsökkentésre szánta rá magát, ez azonban hosszú ideig nem éreztette hatását az eurózóna makromutatóiban. A koszovói háborúval előtérbe került a dollár menedékvaluta szerepe, ami tovább értéktelenítette az eurót.
A következő csapást Olaszország mérte a közös pénzre, amikor az előzetesen vállalt költségvetési deficit/GDP arány lazítását kérte és ehhez a többi tagállam hozzájárulását adta. Ez a devizapiacon úgy csapódott le, hogy a monetáris unióval vállalt kötelezettségek esetleg igen hamar gumiszabályokká szelídülhetnek. Az eurózóna eltérő érdekeket képviselő pénzügyminiszterei ellentmondásos nyilatkozataikkal jelentős szerepet vállaltak a közös pénz gyengítésében.
Egyesek már áprilisban jelezték, hogy az euró árfolyama középtávon a dollárparitásra (1:1) süllyedhet. A jegyzés július közepén került ettől karnyújtásnyira, 1,0105-re. A további értékvesztés helyett azonban a közös pénz gyors erősödésnek indult, miután az első jelei mutatkoztak annak, hogy Németország túljutott a mélyponton. Szeptemberben már az eurózónára vonatkozó felmérések élénkülésre utaltak, miközben az amerikai növekedés lassulására utaló adatok láttak napvilágot.
Az USA jegybankjának szerepét betöltő Fed kamatemelése után újra fellendült a dolláralapú befektetések iránti igény, az euró pedig ismét lejtőre került. Az ECB novemberi kamatemelését követően az a nézet kerekedett felül, hogy a szigorítás visszavetheti a kibontakozóban lévő eurózónabeli növekedést.
Az euró árfolyama december elején - az újabb amerikai kamatemelés ellenére tovább növekvő New York-i tőzsdeindexek árnyékában - átmenetileg a dollárparitás alá süllyedt. Az ECB vezető közgazdásza ekkor - az indítás után 11 hónappal - arra a következtetésre jutott, hogy a közös pénz - az előző éveket alapul véve - a bevezetésekor a dollárral szemben túlértékelt volt. A tények szerint azonban az ECU/dollár árfolyam 1998-ban átlagosan 1,1231, 1997-ben 1,1310, 1996-ban 1,2526, 1995-ben 1,2936 volt.
A lélektani 1:1-es szint elérésében - az értékvesztés megakadályozásáért semmit sem tevő ECB mellett - nagy szerepe volt a német vállalati szektorba történő nyílt állami beavatkozásoknak, valamint annak, hogy az USA növekedési üteme éves összehasonlításban 5,7 százalékra gyorsult a harmadik negyedévben. Az eurózónában 1999-ben a GDP bővülése 2 százalék körüli volt.
Némi meglepetésre az 1:1 arány lefelé történő áttörési kísérlete sikertelen maradt az év végi szűk likviditásban borotvaélen táncoló kereskedésben. Ehhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy karácsony előtt nemcsak az amerikai, hanem - a német adóreform-tervezetek nyomán - az európai tőzsdeindexek is meredek emelkedésnek indultak.
Az euró piaci szereplése eddig nem tekinthető sikertörténetnek, a dollárral és a fonttal szemben mintegy 16 százalékot, a jenhez képest több mint 25 százalékot vesztett értékéből egy év alatt. Ez a gyengülés ugyanakkor a második félévben fellendítette a térség exportját, ami kedvezően hatott a növekedési kilátásokra, miközben a dráguló import csak igen kis mértékben, körülbelül 0,2 százalékkal emelte az inflációt.
Ezzel utólag igazolódott a Bundesbank korábbi tekintélyétől még messze lévő ECB monetáris politikája. Az áprilisi kamatcsökkentéssel megteremtette a növekedés feltételeit, majd amikor annak már látható jelei mutatkoztak, a kamatemeléssel elejét vette az infláció felgyorsulásának. Az eurózóna központi bankja nem interveniált a közös pénz védelme érdekében, azzal érvelve, hogy az euró belső értéke erős, tekintettel a térség árstabilitására.
Az euró jövőbeli kilátásait nagymértékben meghatározhatja, hogy valóban csökken-e az USA és az eurózóna gazdasági növekedése közötti különbség. Egyelőre semmi nem mutat arra, hogy az új gazdasági paradigma - a mérsékelt infláció melletti erőteljes fellendülés - megtörne az USA-ban. A Fed valószínűleg hamarosan újabb kamatemelésről fog dönteni, de ez lassacskán előre beépül az amerikai részvényárakba, és feltehetően nem tör ki pánik, megmarad a dollár vonzereje is.
Az elméleti közgazdaságtan tanítása szerint az USA folyó fizetési mérlegének növekvő hiánya a dollárt gyengítő tényező lehet, míg az európai tőzsdék további szárnyalása az eurót erősítheti. Bizonytalanságot jelent viszont az euró árfolyama szempontjából a strukturális reformok halogatása, az állami beavatkozás a vállalati szektorba, az USA gazdaságának további erőteljes növekedési üteme, valamint az eurózóna egyes országaiban nagyságrendekkel eltérő nagyságú infláció kezelése. Az utóbbi újabb kamatemelésre kényszerítheti az ECB-t, ami viszont megtörheti a fellendülést, gyengítve az eurót.
B. P. A.