Az ágazat válságát okozná az importkorlátozások feloldása?

A magyar acélipar teljesítménye az elmúlt évre a nyolcvanas évekhez képest hozzávetőlegesen a felére csökkent. Az évtized közepe óta a nyersacéltermelés 1,80 millió tonna körül mozog, csak az 1997. évben tért el ettől (1,69 millió tonnás termeléssel), a Dunaferr kohójának átépítése miatt.
A termelés közel 50 százaléka kerül exportra, a felvevőpiacok között kiemelkedő Németország, illetve Olaszország részaránya.
A belföldi acélfelhasználás az elmúlt évben 1,73 millió tonna volt, amiből 845 ezer tonna származott hazai termelésből. A behozatal az 1996. évi 450 ezer tonnáról 1997-re 650 ezer tonnára, majd az elmúlt évben 885 ezertonnára szökött fel.
A hazai ipar elsősorban tömegárut képes előállítani, a termelési palettáról hiányoznak például a nagy értékű ötvözött termékek. Ennek oka elsősorban a financiális háttér hiánya, mivel az ezen árufélék termeléséhez szükséges beruházásokra nem vagy csak részben volt meg a pénzügyi lehetőség. Ennek következtében a nyolcvanas évek óta a hosszútermékek esetében szűkült a termékválaszték. Ezzel szemben viszont a lemezáruknál bővülés történt, s új termékek - horganyzott és bevonatos lemezek - gyártásába kezdtek.
A hosszútermékeket előállító gyárak gondjait az elmaradó importkorlátozások tovább nehezíthetik, hiszen a külföldről érkező termékek aránya a belföldi felhasználáson belül egyre nagyobb. Ez annak ellenére így van, hogy például az ezeket a termékeket is előállító ózdi gyár betonacélból minden igényt ki tud elégíteni, s a nemzetközi piacon való megjelenéshez szükséges minőségi tanúsítványt is megszerezte már.
Az ózdi gyár számára elsősorban a hazai építőipar jelent felvevőpiacot. A vállalatnak a legnagyobb gondot az olvasztókemence technológiai váltásának elmaradása jelentette. A társaság mára három cégre oszlott, ezek közül az ÓAM Kft. betonacélt és melegen hengerelt huzalt gyárt. A Finomhengermű Kft. elsősorban szögacélokat, laposacélokat négyzet- és köracélokat, s egyéb különleges profilokat állít elő. A harmadik társaság, az Indrusting Hengermű Kft. ugyancsak az építőipar számára gyárt szerkezeti acélokat. Az utóbbi termelésének több mint 50 százaléka egyébként exportra kerül, a legnagyobb vevői németországi felhasználók.
A másik gócpontban, Diósgyőrben a termelés jelenleg a csúcsévekben előállított 1 millió tonnának csak a 30-35 százalékát éri el, itt azonban éppen a technológiaváltás okozta a gondot. A korábbi hadiipari és járműipari beszállítási hagyományokra támaszkodva hulladékbázison alapuló ötvözött minőségi acél gyártására kívántak berendezkedni. Ehhez azonban megfelelő tisztaságú alapanyagra lenne szükség, ami jelenleg nem áll rendelkezésre, s a beszerzése tovább súlyosbítaná a pénzügyi nehézségeket. A másik gond az, hogy a gyártáshoz ma már nélkülözhetetlen hulladékacél-ellátás sem folyamatos.
A kilencvenes évek eleji nehézségeket Dunaújvárosban sikerült a legjobban megoldani. A gyár elsősorban a lapostermékek gyártásával foglalkozik, s ezeket különböző feldolgozottsági fokozatokban állítja elő. Jelenleg már horganyzott lemezeket is gyártanak, igaz, csak szűk választékban.
A magyar acélipari cégek számára komoly problémát okozott a kilencvenes években "rájuk szakadt" szabad verseny. A helyzetet tovább nehezíti az ázsiai válság következményeként felszabaduló és Európa felé irányított árufelesleg, ami tavaly augusztustól már a kelet-európai térségben is éreztette hatását. A világpiaci nehézségeket tetézte, hogy a legnagyobb felvevőpiaccal rendelkező Egyesült Államok importkorlátozást vezetett be. Ennek hatásaként viszont láncreakció-szerűen követték egymást a hasonló intézkedések más országok részéről is.
Zámbó József szerint a hazai acélipar megvédése szempontjából mindenféleképpen szükség van ilyen, behozatalt korlátozó lépésre, mivel a környező országok jelentős termelési feleslegükkel könnyedén el tudják árasztani a magyar piacot is.
Á. A.