Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– Már az elején leszögezném, hogy az ön képességeit nemcsak mértékadó agrárszakemberek, de a szakmán kívüliek is nagyra értékelik. Egy kis államigazgatási kitérő után egy ideje ráadásul már a Csányi Sándor érdekeltségébe tartozó agrárcégcsoportnál dolgozik. Milyen hússzövetségi elnöknek lenni?
– Tudtam jól, hogy nem lesz könnyű feladat. Egyrészt nem könnyű egy olyan nagy szakmai tekintéllyel rendelkező urat követni, mint a Hússzövetség korábbi elnöke, Jankó Ferenc, aki több évtizedes húsipari tapasztalattal töltötte be ezt a tisztséget. Nekem – miközben az említett cégcsoportnak dolgozom – közvetlen húsipari gyakorlatom viszonylag kevés van. Ugyanakkor egy ilyen szakmai szervezetnél nem is az alapvető szakmai tudásra van igazán szükség, hanem a szervezet összefogására, a tagok érdekeinek képviseletére a különböző döntés-előkészítő mechanizmusok során. Ehhez pedig az szükséges, hogy a tagoktól folyamatosan megfelelő és releváns információkat kapjunk, tudjuk jól, milyen problémák foglalkoztatják leginkább az ágazat szereplőit és melyek azok, amelyek ügyében közösségi fellépéssel segítséget lehet kérni az állami döntéshozóktól. Egy ilyen szakmai szervezet élén tehát – furcsán hangzik még Magyarországon ez a szó – egy lobbistának kell lennie, illetve lobbitevékenységet kell végezni. A Hússzövetségben különben velem együtt a főtitkár személye is változott. Úgy gondolom, Berczik Attilával együtt képesek vagyunk a fentiekre.
– Hogyan képzeli el ezt?
– Az elmúlt időszak bizonyította számomra, hogy az itteni helyzet már csak azért sem könnyű, mert a Hússzövetség tagjai korábban nem voltak napi kapcsolatban a szervezet operatív irányításával és hiányolták is a folyamatos párbeszédet. Mi ezt most próbáljuk a honlapunkon keresztül, illetve személyes utazásainkkal is elősegíteni, s az így szerzett tapasztalatok alapján próbálunk eljárni a döntéshozóknál a cégek érdekében. Ez nem egyszerű, mivel ez egy nagyon sokféle szereplővel működő ágazat, az egészen kicsi vágóhidaktól a többmilliárdos árbevételű nagy cégekig. Nálunk, a Hússzövetségnél ugyan inkább a nagyobbak a jellemzők, ennek ellenére alapvető feladatomnak a húsipar egészének szakmai érdekképviseletét tekintem, azt gondolom ugyanis, hogy egy húsipar van.
– Lépésváltást kezdeményez tehát, amihez kellő háttérrel is rendelkezik. Vajon közrejátszott-e a megválasztásában az, hogy ön az éppen összeolvadóban lévő, de már így is meghatározó két húsipari céget, a Picket és a Délhúst is magában foglaló már említett vállalatcsoportnak dolgozik, amelynek nagy lobbiereje van?
– Valószínűleg igen jelentős szerepe volt ennek abban, hogy elnökké választottak. Meggyőződésem, hogy a lobbizáshoz két dolog kell: egyrészt bizonyos szakmai háttér, másrészt bizonyos érdekérvényesítési súly. Valamiféle szakmai hátterem volt, ez azonban önmagában kevés lett volna. Amennyiben egyetemi tanársegédként jöttem volna ide, valószínűleg soha nem választanak meg, mert a szakmai háttér nem elég ehhez a szerephez, ahhoz a két említett tényező együtt kell. Akik megválasztottak, úgy ítélték meg, hogy ez a kettő talán nálam megtalálható, én pedig próbálom ezt a bizalmat megszolgálni.
– Mivel azonban feladatának az egész húsipar szakmai érdekképviseletét tekinti, felvetem azt a szakmai körökben időről időre szóba kerülő lehetőséget, hogy a két hazai húsipari szervezetet – a Hússzövetséget és az inkább hazai piacra termelő kisebb vállalkozásokat tömörítő Vállalkozó Húsiparosok és Húskereskedők Szövetségét (Húscéh) – esetleg össze lehetne vonni. Az ön tervei között szerepel-e ilyesmi annak kapcsán is, hogy a hazai mellett nyilván erősíteni kell a brüsszeli érdekérvényesítést is?
– Az elnök- és titkárváltást az az igény is indokolta, hogy a szövetség élére olyan fiatalabb, EU-ügyekben jártas, idegen nyelvet beszélő szakemberek kerüljenek, akik a nemzetközi érdekérvényesítésben is részt vesznek. Ezen a területen valóban jelentős mértékben szeretnénk aktivizálni tevékenységünket. Ami az alapkérdést illeti, azt gondolom, hogy Magyarországon egy húsipar, sőt egy húságazat van. Az elmúlt tizenhat év rendkívül viharos, a bizalmat megtépázó időszakát követően ezt az egy nagy húságazatot jelenleg több érdekérvényesítő szereplő képviseli. Ez a húságazatnak nem jó, szakmai érdekképviseleti súlyát ugyanis jelentősen csökkenti az, hogy többen, egymással párhuzamosan, néha nem is ugyanazt mondva próbálunk érdeket érvényesíteni. Alapvetően én most erről azt gondolom, hogy először meg kell találni azokat a közös szakmai pontokat, amelyek ügyében elengedhetetlen az együttműködés. E pontok mellett kell kisebb, alkalmi szövetségeket létrehozni ahhoz, hogy a bizalom visszaszerzését követően majd lehessen valamiféle más struktúráról gondolkodni. Én most, az elmúlt időszak tapasztalatai alapján, még nem látom a különböző tagokban és tagcsoportokban az egymás iránt érzett bizalom helyreállását, ugyanakkor szeretnék dolgozni érte. Ezért az elmúlt néhány hónapban, amikor szakmai alapon együttműködésre volt lehetőség, akkor kezdeményeztük azt. Közös nyilatkozatokat, sajtóközleményt adtunk ki nemcsak a Húscéhvel, de egy alkalommal a Baromfi Terméktanáccsal együtt is. Azt gondolom, ez teremtheti meg a kölcsönös bizalmat, ami elengedhetetlen feltétele egy későbbi esetleges strukturális módosulásnak.
– Valóban lát erre esélyt?
– Bízom ebben. Azt látom ugyanis, hogy ez így nem jó. Az ágazat minden szereplője szempontjából kontraproduktív az, amit most művelünk, de ugyanakkor azt is látom, hogy ez egy „történelmileg” így alakult bizalomvesztési folyamat következménye. A bizalmat pedig elveszíteni ugye könnyű, helyreállítani azonban nagyon nehéz. Remélem, sikerül. Az ügyben fogadókészséget mutatunk és fogadókészséget látok.
– Egy egységes, erős szervezet hatékonyabban lobbizhat tehát, akár két tagozattal is, belföldön és külföldön egyaránt?
– Erről beszélek. Könnyebb, illetve eredményesebb lehet a lobbizás, ha a tevékenységet harmonizáljuk. Vannak pontok, amelyekben már eddig is sikerült ez, de vannak olyanok is, amelyekben még nem. Én azt szorgalmazom, hogy a döntés-előkészítés során felmerült problémák ügyében próbáljunk egységes álláspontot megfogalmazni a döntéshozók felé. Sikereket elérni ugyanis csak közös fellépéssel lehet. Ez annál is inkább fontos, mert a húsipar érdekérvényesítő képessége – csakúgy, mint sajnos az élelmiszeriparé – jelentősen romlott az elmúlt időszakban. Annyira, hogy az élelmiszer-iparosok azt szokták mondani, mióta a szaktárcát nem MÉM-nek hívják, hanem FM-nek, illetve FVM-nek, azóta ők ott nem nagyon találják a helyüket. Tény, hogy mind az európai, mind a magyar agrárpolitika inkább mezőgazdasági központúvá vált és az élelmiszeripart kisebb súllyal kezeli.
– Ennek kapcsán várható változás a jövőben?
– Sajnos nem látjuk, hogy a jövőt illető kiemelt fejlesztési tervekben – az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapban (EMVA) vagy a Nemzeti Fejlesztési Tervben (NFT) – markánsan benne lenne a harmadik legnagyobb iparágnak számító élelmiszeripar. Az EMVA alapvetően agrár típusú program lesz, míg az NFT más típusú gazdaságfejlesztésre helyezi a hangsúlyt, holott az élelmiszeripar az egyik leginnovatívabb ágazat. Ezt az ágazatot kihagyni az innovációs fejlesztésekből hiba lenne, az élelmiszeripart tehát be kellene vonni a következő hat-hét év kiemelt fejlesztési lehetőségeibe. Amennyiben nem tud sikeresen részt venni a mind kiélezettebb nemzetközi versenyben, annak a termelőkre is lehet hatása, hisz adott esetben még kevesebb alapanyagra lehet szükség. Mondhatnám azt is, hogy sikeres élelmiszeripar nélkül semmit nem ér az alapanyag-előállítás!
– Hogy néznek ki most a folyamatok a húságazatban?
– A mai folyamatok jól mutatják, hogy mennyire egymásra utaltak ennek a láncnak a különböző szinteken lévő szereplői: a húsipar, a termelő, sőt még az input beszállítók is. Az elmúlt tizenhat év fantasztikus ciklusokat hozott: voltak irreálisan alacsony sertésárak és irreálisan magasak is, hol az egyik szereplő nyert rövid távon a pillanatnyi piaci helyzetet kihasználva, hol a másik. Olyan, hogy mind a ketten – a termelő és a feldolgozó is – jól jártak volna, nem nagyon volt. Egyes piaci szereplők pillanatnyi örömei mellett ott voltak ugyanakkor a bánatok is, amelyek már szelektáltak. Következményük, hogy mind a termelésben, mind a feldolgozásban szereplők estek ki a piacról. Ma 3,7 millió sertés van nálunk, egy olyan országban, amely mind takarmány oldalon, mind feldolgozói vagy éppen tenyésztői oldalon vígan bírna hizlalni és feldolgozni 5 milliót. Most ráadásul még piac is lenne rá bőven, de nincs alapanyag. El kell jutni oda, hogy az ágazat szereplői elgondolkodjanak azon: a pillanatnyi, rövid távú, egyoldalú hasznok a hosszú távú, közös hasznot bizony nem feltétlenül segítik elő.
– Az EU-csatlakozás időszakában a termelők nyomására egymillió vágósertést állami támogatással vontak ki a piacról, közvetve éppen az említett – akkor számukra érvényesíthető – rövid távú haszon, közvetlenül az akkor hullámvölgyben lévő élősertés-ár emelése érdekében. Ez az állomány azóta is hiányzik az ólakból…
– Azért merek ilyet mondani, mert egy ideig magam is közvetlenül ráláttam ezekre az ügyekre: az elmúlt másfél évtizedben minden szereplő – tenyésztő, feldolgozó, döntéshozó, szakmai és nem szakmai érdekképviselet – rövid távon próbálta meg az adott helyzetből a lehető legjobbat kihozni. Komolyan mondom: két évnél hosszabb időintervallumban nem gondolkodtunk, sőt inkább néhány hónaposban. Ahogy említette. „Alacsony a disznó ára? Valamit kéne csinálni! Hát majd állami források segítségével kivonjuk az állomány egy részét a piacról, általában támogatott export formájában. Jó lesz? Jó lesz!” Jó az ördögöt! Ezek az intézkedések olyan jelzést adtak a termelőknek, de a feldolgozóknak is, ami nem volt valós piaci jelzés. Ilyen és ehhez hasonló, rövid távon „optimáló” döntések következményeként tartunk most ott, hogy a tenyésztői kapacitások kétharmad részben, a feldolgozói kapacitások pedig felerészben sincsenek kihasználva.
– Mindettől függetlenül nem csak Borsi-Hús és Falcotrade van a piacon, hanem működők is. Előbbiek sorsát most ne firtassuk, utóbbiak azonban hogy tudnak talpon maradni az említett feltételek között?
– Ma Magyarországon bizonyos méret alatt húsipari cég legális keretek között működve nem csinál nyereséget. Azt azonban látni kell, hogy a nagy cégek is igen nagy problémával néznek szembe és napi szinten nem nyereségesek a jelenlegi sertésárak mellett, ami – ismétlem – az elmúlt évek hullámzásának, a gondok nem megfelelő kezelésének a következménye. A termelők ugyanakkor most rövid távon nyereségesek, kilogrammonként 350 forint felett is adják a vágósertést. Megtehetik, mert kevés van belőle. Annyira kevés, hogy mind nagyobb mértékben kénytelenek a feldolgozók állatot, illetve hús alapanyagot importálni ahhoz, hogy a piacon a megfelelő mennyiségű termékkel képesek legyenek bent maradni. Ugyanakkor a termelőt nem érdekli, hogy ilyen disznóár mellett egyes feldolgozók be fognak csődölni a veszteség miatt. Márpedig a tönkrement feldolgozó cégnek többé már nem fognak tudni a termelők disznót eladni. Előbb-utóbb tehát közülük is néhányan „becsuknak”, és akkor már nem is 3,7 millió, hanem 3,5 millió sertésről fogunk beszélni. Mert ebben a folyamatban az idő előrehaladtával mindenki csak lefelé megy, és nem tudom, hol lesz a vége, ha ez így folytatódik. Nagyon veszélyes spirálban mozgunk tehát akkor, ha nem gondolkodunk együtt és nem ismerjük fel középtávú közös érdekeinket az ágazatban.
– Konkrétan?
– Azt gondolom, hogy a mai, gyakran a legelemibb koordinációs mechanizmusok alkalmazását is nélkülöző helyzetnek véget kell vetni. A húsipar szereplőinek át kell gondolniuk, hogy milyen középtávú, biztonságos, a tenyésztők és a húsipar számára is elfogadható kondíciók mentén alakíthatók ki integrációk. Meggyőződésem, hogy a következő két-három év az ilyen integrációk kialakulásáról fog szólni, nem pedig a most elterjedt ad hoc értékesítésről. Lesz, ahol a tenyésztők, lesz, ahol a feldolgozók kezdeményezik majd ezeket. Amennyiben ugyanis nem építünk ki intelligens, hosszú távú kapcsolatokat, az említett spirál továbbra is lefelé tart majd. Információink szerint a húsipari cégek a múlt évet az árbevétel arányában 2-3 százalékos veszteséggel zárták és valószínűleg az idei év is veszteséges lesz. Ennek alapvető oka, hogy nagyon magas az input ár, s ezt az output oldalon nem lehet érvényesíteni. Tavaly volt még nyereséges cég, idén nem nagyon tudok ilyenről. De ehhez jelentős mértékben járul hozzá az is, hogy becslések szerint a sertéshús termékek 15-20 százaléka szürke-fekete kereskedelmi csatornákból származik.
– Ekkora a feketegazdaság aránya?
– Valószínűleg igen, és a veszteség másik oka ez. A legálisan működő cégek egyre inkább szembesülnek a fekete csatornákon megjelenő magyar és importból származó termékek árletörő hatásával. Amikor kilogrammonként 800-1000 forintért lehet az üzletekben vagy a piacokon olyan sertéshúst kapni, amelynek a húsipar által a kereskedők felé érvényesített átadási árának kellene ennyinek lennie a mai alapanyagár mellett – tehát több mint 20 százalékkal kellene drágábbnak lennie a polcon az áfa és a kereskedői nyereség miatt –, akkor csak csodálkozni lehet. Márpedig a húsiparban sincsenek csodák. A jelenlegi sertésárak mellett – amelyek mostanra Európában nagyjából kiegyenlítődtek – ilyen fogyasztói ár nem reális. E mögött kereskedői akció, illetve jogi kérdőjeleket felvető, beszerzési ár alatti értékesítés állhat, de az is lehet, hogy az árut fekete vagy szürke csatornából szerzik be, vagy a termék minősége nem felel meg a magyar előírásoknak. A szövetségünkbe tartozó, legális keretek között tevékenykedő társaságok alapvető érdeke, hogy a hatóságok tegyenek meg mindent az ilyen típusú termékek megjelenése ellen. Ez ügyben egyébként az elmúlt időszakban nagyon jelentős és általunk is elismert aktivitást tapasztaltunk a különböző hatóságok részéről. Tény ugyanakkor, hogy az áfa emelkedésével a fekete tevékenység bizonyos szereplők számára még inkább vonzóvá vált, szeretnénk tehát még erőteljesebb hatósági fellépést látni. Hasonlóan határozott fellépést várunk el az illetékes hatóságoktól azokkal a feldolgozókkal szemben, amelyek a minőségi, élelmiszer-biztonsági vagy higiéniai előírásoknak nem tesznek eleget, hiszen az ő tevékenységük is jelentős károkat okoz az előírásokat betartó vállalkozásoknak.
– Üzenet a termelőknek?
– Aki ma a disznón nem csinál nyereséget, az azonnal hagyja abba! Komolyra fordítva a szót: a most a tenyésztőknél keletkező nem kevés nyereség jelentős részét a sertéstartóknak a hatékonyság növelésére kell fordítaniuk, hogy minél előbb elérjék a nyugat-európai állattenyésztők termelékenységi szintjét. A mostani magas ár ugyanis nem tart örökké, nem lesz mindig rajta 15-20 százalékos nyereség. Ahhoz, hogy a reálisnak tekinthető alacsonyabb sertésár mellett is nyereségesek lehessenek, hatékonyságuk növelésére van szükség. A húsipar és az egész állattenyésztési ágazat számára a közös siker egyik alapfeltétele éppen a megfelelő mennyiségű, jó minőségű és versenyképes árú alapanyag.
