Az arról folyó vita, hogy miként mérhető legjobban a gazdasági aktivitás, már jóval azt megelőzően elkezdődött, hogy Richard Stone és mások a második világháború idején "feltalálták" a GDP-t. A legkorábbi ilyen kísérlet William Pettyé, aki 1665-ben adott becslést Anglia és Wales jövedelmére; ezt a XVIII. és a XIX. század folyamán számos különböző javaslat követte. A nemzeti jövedelem jelenleg használt mérésének módja az 1930-as években alakult ki, részben a gazdasági döntéshozók igényeit követve, akik jobb képet szerettek volna kapni arról, ami a gazdaságban történik (lásd nemrég megjelent könyvemet, GDP: A Brief but Affectionate History, Princeton University Press).
Az 1930-as években a "headline" gazdasági indikátor céljáról folytatott viták középpontjában az a kérdés állt: vajon a mutatónak a társadalmi jólétet vagy az aktivitás szintjét kell-e számszerűsíteni? Simon Kuznets, akit gyakran tévesen "a GDP atyjaként" emlegetnek, az előbbi koncepció mellett tört lándzsát, a háborús termelés szükségletei azonban az aktivitást mérő mutató, a GDP mellett döntötték el a vitát.
A közgazdászok mindig is tisztában voltak azzal, hogy a GDP nem a jólétet méri, de a gyakorlatban a GDP növekedésének ütemére széles körben mint a gazdaság egészségének mértékére kezdtek tekinteni, úgy a közgazdasági szakirodalomban, mint a médiában és a társadalmi vitákban. Nem meglepő tehát, hogy a jólét és a gazdasági növekedés mérése közötti feszültség a második világháborút követő évtizedekben újra és újra előbukkant. James Tobin és William Nordhaus egy 1972-ben megjelent tanulmányban (Is Growth Obsolete?) amellett érvelt, hogy az akkoriban szélesebb körben használt GNP maximalizálása nem a megfelelő gazdaságpolitikai célkitűzés. Erre a célra inkább egy másik, a gazdasági jólétet mérő mutatót ajánlottak.
A következő években mások jó néhány alternatív mérőszámra tettek javaslatot. A legismertebbek közé tartozik a Herman Daly és John Cobb 1989-es könyvében (For the Common Good, Beacon Press, Boston) indítványozott Fenntartható Gazdasági Jólét Index, valamint ennek továbbfejlesztett változata, a Valódi Fejlődés Indikátor (Genuine Progress Indicator, GPI). Az utóbbi a GDP-t különféle − többek között a források kimerítésével, a környezetszennyezéssel, a bűnözéssel, a munkába járással vagy munkanélküliséggel − kapcsolatos költségekkel csökkenti. A GPI (és más hasonló mutatók) növekedése definíció szerint lassabb, mint a GDP-é.
A javasolt alternatívák közös gyengesége ugyanakkor, hogy egyik sem ragadja meg azokat a jóléthez való hozzájárulásokat, amelyekről a GDP sem ad számot. Annak ellenére, hogy bizonyos termékek − mint például a számítógépek vagy a lakhatás − minőségének javulására hedonikus árindexeket is használ, a GDP valószínűleg jelentősen alábecsüli a fogyasztói jólét növekedését, ami a minőség javulásának, az új termékeknek és a lehetőségek szélesebb körének tudható be. Pedig egy fogyasztó "jólétét" olyan szerény innovációk is jelentősen javíthatják, mint egy új gabonapehely-ízesítés (lásd Hausman, J. A., "Valuation of New Goods under Perfect and Imperfect Competition", in: Timothy F. Bresnahan és Robert J. Gordon − szerk. −, The Economics of New Goods, University of Chicago Press).
Egy további gyengeséget jelent, hogy a GDP alternatívái elhomályosítják a gazdasági aktivitás és a jólét közötti fogalmi különbséget, és hogy implicite valamennyiben megjelenik a jólét különféle dimenzióinak súlyozása. Bizonyos célokra − például a makrogazdasági irányvonal kijelöléséhez − elengedhetetlen az aktivitást számszerűsítő indikátor. Mi több, a legfontosabb alternatív indexek közül nem mindegyik − vagy egyik sem − alapul a társadalmi jólét egy jól körvonalazott elméletén; a GPI és a széles körben használt Humán Fejlődés Index (Human Development Index) komponensei például jelentős mértékben eltérnek egymástól. Végezetül, ha a jólétet egyetlen mutatóval mérjük, azzal elfedjük a különböző komponensek közötti kompromisszumokat. Az utóbbiak közül a legnyilvánvalóbb az, amelyik a jövedelem és a szabad idő között fennáll (a "munka és az élet egyensúlya").
A különféle indikátorok összeállításakor tehát további érvekre lehet szükség annak alátámasztására, hogy ezek valóban a társadalmi jólétről adnak számot. Ilyen mutató például az OECD "Better Life Indexe" vagy az évente megjelenő "Measures of Australia's Progress". Egy különféle indexeket összesítő "dashboardon" a kompromisszumok expliciten megjelennek, így a haladást mindenki a maga preferenciái szerint ítélheti meg.
A GDP javasolt alternatívái a fenntarthatóság tekintetében sem mutatnak világos képet. Bár a fenntarthatóság nyilvánvalóan hozzájárul a társadalmi jóléthez, a fenntarthatósági és jelenlegi aktivitást mérő mutatók egyetlen indexbe való összegyúrása szintén összezavar egy fontos kompromisszumhalmazt: a jelen és a jövő fogyasztása közötti kompromisszumokét. Ez a hiányosság a GDP-ben is jelen van, amelynek aggregált értékében a fogyasztás és a beruházás nem különül el egymástól. A fenntarthatóságról azonban csak úgy ítélhetünk, ha a jövőre vonatkozóan több feltevéssel élünk. Milyen lesz a növekedés? Melyek a lehetséges technológiai innovációk? Hogyan reagálnak az emberek az árak, a technológia és a jövedelem változásaira?
Az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos bizonytalanság miatt a fenntarthatóság egy részleges indikátorának a nettó nemzeti össztermék változását is tekinthetjük, amelynek megvan az az előnye, hogy kiszámítható a hozzáférhető statisztikák alapján. De ez az adat sem veszi figyelembe a fenntarthatóság bizonyos aspektusait, mindenekelőtt a természeti erőforrásokat. Még messze vagyunk attól, hogy fel tudjuk mutatni a nemzetgazdaságot legszélesebb értelemben jellemző adathalmazt, márpedig enélkül a fenntarthatóságról folytatott nyilvános vitákban sem várható előrelépés.
A gazdasági aktivitás mérőszámaként − ez az egyetlen cél, amire bevezették − a GDP nem tökéletes ugyan, de nincs több hiányossága, mint bármelyik indikátornak, amellyel egyedül kívánják jellemezni a gazdaság egészét. A gazdaságról folytatott viták azonban gyakran úgy koncentrálnak a GDP-re, hogy közben a jólétet és a fenntarthatóságot háttérbe szorítják. Ez a helyzet nem valószínű, hogy megváltozik, amíg nem állnak rendelkezésre rendszeres és jól használható másféle statisztikák, így érthető az igény a GDP alternatíváira. Az eddig javasolt mutatóknak ugyancsak megvannak a maguk hiányosságai, bár a "dashboard" indexhalmazok ígéretesnek tűnnek. A statisztikusok még sokáig nem dőlhetnek hátra.
Diane Coyle, az Enlightenment Economics vezetője, szeptembertől a University of Manchester professzora
Forrás: VoxEU.org
Szerző:
