Európában még jó ideig magasabbak lesznek az energiaárak, mint az Egyesült Államokban − legalábbis így szól Fatih Birol, a Nemzetközi Energiaügynökség (International Energy Agency, IEA) vezető közgazdászának ítélete. Ezt az IEA szerint döntően a geológiai viszonyok különbözősége magyarázza. Európa még ha akarna sem tudná a költséghátrányt azzal ledolgozni, hogy agresszíven erősíti saját olaj- és gázkitermelését.
Az USA rendkívüli földgázkészlettel rendelkezik, a földgázt viszont csak nagyon-nagyon drágán lehet átszállítani az Atlanti-óceánon, emiatt az árkülönbség még évekig fennállhat − ezzel az érvvel nehéz vitatkozni. Fennáll persze a lehetősége annak is, hogy az árak (bizonyos mértékig) közeledni fognak egymáshoz az óceán két partján, akár olyan gyorsan, ahogy az elmúlt évtizedben a váratlan divergencia bekövetkezett. A magas gázárak miatt ugyanis az energiaigényes iparágak máshova költözhetnek, a földgázfogyasztás a hatékonyságot növelő beruházásokkal csökkenhet (utóbbiak éppen a magas energiaárak miatt lehetnek nyereségesek), és szerepet játszhat az is, hogy a földgázt részben − például − szénnel vagy megújuló forrásokkal helyettesítik. Ez pedig a kontinens fő gázszállítóit − Oroszországot, Algériát és Norvégiát − árstratégiájuk újragondolására késztetheti: elképzelhető, hogy bölcsebbnek találják, ha olyan szintre csökkentik az árakat, ami elegendő keresletet támaszt − még mielőtt az európai földgázkereslet összeomlik.
Akár csökken az import földgáz ára középtávon, akár nem, az európai politikusok készen állnak lépéseket tenni az energia-versenyképességet veszélyeztető fenyegetés ellenében. A Bruegel nemrégiben megjelent, "Manufacturing Europe's future" című kötetének energia-versenyképességről szóló fejezetében amellett érveltünk, hogy az energiaár csupán egyike a sok tényezőnek, amely egy ország versenyképességét meghatározza. Emiatt az energiaintenzív iparágak versenyképességének fiskális eszközökkel való támogatása visszaüthet. 27 OECD-tagállam 15 évre kiterjedő exportadatait megvizsgálva megállapítottuk, hogy azok az országok, ahol az energia olcsóbb, jobban szerepeltek az energiaigényes termékek exportjának tekintetében. De azon országok előtt is nyíltak exportlehetőségek, amelyekben az energiaárak magasabbak voltak. Ráadásul azok a termékek, amelyekből azok az országok exportáltak aránytalanul többet, amelyekben az energiaárak magasabbak, több állást hoztak létre és nagyobb hozzáadott értéket képviseltek (lézerberendezés vs. ammónium-nitrát műtrágya). Emellett ezekben az országokban arra utaló jeleket sem találtunk, hogy az energiaigényes termékekből kiindulva az értéklánc mentén más termékekre (például alumínium autó) is "átszáll" a versenyképességbeli hátrány.
Ha tehát az energiaintenzív ágazatokat a kevésbé energiaintenzív iparágak rovására támogatják, az azzal a kockázattal jár, hogy az utóbbiakban több állás szűnik meg és kisebb lesz a hozzáadott érték, mint amennyi új álláshely, illetve plusz hozzáadott érték az előbbiekben létrejön. Az energiatermelő beruházásokban így nagyobb mértékben kellene a piaci erőkre támaszkodni, az európai hálózati infrastruktúra beruházásait és működtetését valóban európaivá kellene tenni, az energiaárak hatósági szabályozását pedig meg kellene szüntetni. A klímapolitika hatékonyságát a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS) átalakításával lehetne javítani. A megújuló források támogatásában arra kellene koncentrálni, hogy az ezeket használó technológiák képesek legyenek felvenni a versenyt a fosszilis energiával (az egyelőre nem versenyképes technológiák masszív támogatása helyett). Mindezekkel a széndioxid-kibocsátás hosszú távú csökkentése jelentősen kisebb költséggel érhető el. Végeredményben tehát Európa még akkor sem szorul a versenyképesség és a fenntarthatóság közötti hátrányos kompromisszumra, ha az egyesült államokbelinél magasabb energiaárakkal kell együtt élnie.
Georg Zachmann, a Bruegel kutatója
Szerző: Csaba Ferenc
