December 19−20-án az Európai Tanács − a Közös Biztonság- és Védelempolitika (KBVM) jegyében − megvizsgálja az európai hadiipar helyzetét. A 2012. decemberi csúcstalálkozón született megállapodás értelmében az Európai Bizottság, az Európai Védelmi Ügynökség (EVÜ) és az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) több javaslatot is előterjesztett az európai hadiipar technológiai és ipari alapjainak megerősítése érdekében. Ezek végső formájukat egy bizottsági ajánlásban ("A New Deal for European Defence"), illetve a főtárgyaló és az alelnök által jegyzett, a KBVM-ről szóló "Final Reportban" nyerték el.
Az európai fegyveres erőket a legmodernebb előírásoknak is megfelelő felszereléssel ellátó európai hadiipar 2012-ben közvetve és közvetlenül 1,36 millió főt foglalkoztatott, a szektor 96 milliárd eurós bevételt ért el, kutatás-fejlesztésre pedig 3 milliárd eurót költött, aminek hatásai az elektronikai, a légi- és az űriparban is érzékelhetőek. Annak ellenére, hogy jelentős mértékben hozzájárul az európai növekedéshez − többek között azzal, hogy mintegy 1300 kkv-nak ad beszállítói feladatokat − az ágazatot súlyosan érintette az európai védelmi kiadások − 2005 és 2013 között reálértékben mintegy 20 százalékos − csökkentése, valamint a jelenlegi nagy programok következő években valószínűsíthető kifutása is. Ezek a trendek éles ellentétben állnak a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) növekvő védelmi költésével.
Az európai hadiipari piac mindezen túl − a nemzeti szinten meghatározott kereslet, kínálat és felügyelet miatt − továbbra is fragmentált. Emiatt az európai cégek nem képesek sem a termelékenység, sem a finanszírozás tekintetében elérni azt a "kritikus tömeget", amelyet egyesült államokbeli versenytársaik, az ágazat konszolidációját pedig továbbra is nemzeti, illetve társadalompolitikai megfontolások befolyásolják.
A stagnáló belső kereslet és szerény piaci lehetőségek miatt számos európai vállalat erősítette a globális diverzifikációt, kihasználva, hogy technológiája a polgári életben is használható és/vagy erőteljesebben az ázsiai, dél-amerikai és közel-keleti exportpiacok felé. Ezzel azonban erősebben ki vannak téve a versenynek, és költségeiket a helyi technológiai igényeknek való megfelelés és a termelés és a know-how áthelyezése is csökkenti.
Az EU egyre többet foglalkozik azzal, hogy körvonalazzon a szektor számára egy "irányítási rendszert", amelynek alapjait 2004-ben, az EVÜ alapításakor rögzítették, és amely a 2009-es védelmi direktívában jutott el a legmagasabb szintre. Ezzel párhuzamosan 2007 óta − a bizottság finanszírozásával − folyik egy polgári biztonsági kutatási program is. Az uniós szakpolitikát mindazonáltal számos tényező hátráltatja: a nagyobb tagállamok vonakodnak részt venni az EVÜ finanszírozásában, a kormányközi ügyletekben nem alkalmazzák az új EU-előírásokat, a bizottságnak a védelmi politikába való mélyebb befolyását a politikai és a jogi bürokrácia akadályozza, a 2009-es direktívákat pedig nem mindenütt érvényesítik egyformán.
A szektorra jellemző érzékenység miatt valószínű, hogy az Európai Tanács következtetései nem lesznek eléggé egyértelműek ahhoz, hogy konkrét cselekvési terv alapjait képezzék. Valóban nehéz feladat konszenzusra jutni a tagállamok között, amelyek biztonságukat különböző mértékben látják fenyegetettnek, és nemcsak termelő kapacitásaik, de "hadiipari filozófiájuk" is eltérő. A divergencia különösen jellemző arra a hét országra, amely az európai hadiipari termelés több mint 90 százalékát adja (Franciaország, Németország, Egyesült Királyság, Olaszország, Spanyolország, Svédország és Lengyelország). Ez az oka, hogy nemigen sikerül egyetértésre jutni olyan kulcsfontosságú kérdésekben, amilyen az ipari konszolidáció, a "régiós vagy piaci specializáció", a "vegyünk európait" gyakorlat vagy az unió egészére kiterjedő együttműködés.
A közös vízió hiánya nagyon kockázatos, mivel a szétszórt nemzeti és régiós kezdeményezések egyszerűen nem képesek biztosítani a szektor hosszú távú önállóságát, működő- és versenyképességét.
Az európai vezetőknek éppen ezért arra kellene használniuk a csúcstalálkozó adta lehetőséget, hogy megfogalmazzanak és elindítsanak egy ambiciózus programot az európai hadiipar erősítése érdekében. Ez mindenekelőtt az európai védelmi együttműködés összehangolására, egy életképesebb KBVM megfogalmazására van szükség. A tagállamoknak meg kellene egyezniük a k+f kiadások felosztásáról, és alaposan meg kellene vizsgálniuk a bizottság által finanszírozott, tisztán katonai technológiai kutatások által nyújtott lehetőségeket. Ezzel párhuzamosan közös beszerzési programokat kellene indítani, és megvizsgálni az uniós tulajdonban lévő duális használatú eszközök által nyújtott lehetőségeket. Nyitottabbá kellene tenni Európa belső piacait, és lehetővé tenni, hogy a kkv-k a külföldi megrendeléseket is könnyebben elfogadhassák.
Az EU hadiipari integrációjának erősítése hosszabb távon elkerülhetetlenné teszi az ágazat újrastrukturálásáról folytatott vitát, nemcsak a kereslet összehangolásáról és az EU által támogatott stratégiákról, de a megfelelő nemzeti szintű intézkedésekről is. A tagállamok kormányainak ennek érdekében konstruktív vitát kell folytatniuk a közös politikáról más véleményt képviselő társadalmi és politikai csoportokkal. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy egy szélesebb belső konszenzus mind az iparág, mind az állami vásárlók részéről átláthatóbb gyakorlatot tesz szükségessé, belföldön éppúgy, mint külföldön.
Egy ilyen sokszintű szakmai-politikai programot robusztus uniós intézményi keretrendszernek kell támogatnia, amelynek részeként a bizottság, az EVÜ és az EKSZ szélesebb felhatalmazásokat kap. Az uniós szerveknek nyilvánvalóan prioritási sorrendet kell felállítaniuk a belső feladatok között, de nem szabad elhanyagolniuk a "külső dimenziót" sem. Az utóbbi keretében meg kell vizsgálni az európai konzorciumok támogatásának lehetőségét az exportpiacokon, és elősegíteni egy európai párbeszédet a transzatlanti hadiipari kapcsolatokról.
Szerző:
