Idén február 24-e talán világszinten is az év meghatározóbb napja lett. Ekkor történt az, amit minden figyelmeztetés, hírszerzési adat ellenére is kevesen gondoltak volna: Oroszország megtámadta Ukrajnát, mégpedig minden oldalról, egy másik állam, Belarusz területéről is. A második világháború óta az első, valódi, országok közti háború indult meg (a délszláv háborúk még egy széteső ország konfliktusai voltak).

A villámháború nem jött össze

Komoly esély mutatkozott rá, hogy a sokkal nagyobb ország hadereje hamar legyőzi a kisebbet, de nem így történt. Néhány nap után látszott, hogy az ukrán ellenállás sokkal erősebb, mint várták, a Nyugat pedig a megtámadott ország mellé állt, ha nem is a hadviselés szintjén, hisz ez atomhatalmak közti világháborúvá terebélyesedett volna, hanem fegyverekkel, kiképzéssel és minden más lehetséges módon, ami még nem jelenti a közvetlen hadba lépést.

Ezt követően is lehetett még bízni a háború néhány hónapon belüli befejezésében, hisz az első komoly orosz kudarcuk után tárgyalások indultak a két fél között a háttérben.

Hogy meddig jutottak, azt nem lehet tudni: érkeztek hírek közeli megegyezésről, majd ezt cáfolták, mindez többször is lezajlott. A tárgyalások végül megszakadtak, a tervezett villámháború elhúzódó háborúvá alakult, ahogy az első világháború esetében is.

Állóháború

Az erőviszonyok látszólag kiegyensúlyozottá váltak: sikeres területfelszabadító ukrán ellentámadások zajlottak, ugyanakkor az orosz fél a lakossági infrastruktúra megsemmisítésével próbálja megtörni Ukrajnát, noha van történelmi példa arra, hogy ez nem jár sikerrel: Leningrádban 3 évig tartott ez a második világháborúban, és egymillióan meghaltak ezalatt, mégsem adták fel a várost. Ráadásul az orosz elnök, Vlagyimir Putyin szülei is a városban töltötték azt a bizonyos 3 évet.

Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy tulajdonképpen meddig húzódhat egy ilyen háború? A múltban sajnos adódnak példák sokkal hosszabb konfliktusokra, elég csak a korábban említett első világháborúra gondolni,

melynek időtartama meghaladta a négy évet, a második világháború európai része pedig majdnem hat évesre nyúlt,

bár Lengyelország eleste után volt néhány harc nélküli hónap (ez volt a furcsa háború, angolul phoney war, németül Sitzkrieg).

A jelenlegi háború ugyanakkor nem világháború hadviselési értelemben, nem gabalyodott bele közvetlenül számtalan ország, inkább proxy háborúnak nevezhető, melynek során a többi országban ténylegesen béke van. A technikai fejlődés okán ugyanakkor ma már mindenki láthatja a háború minden mozzanatát, így nagyobb lehet a nemzetközi nyomás arra, hogy véget vessenek neki, különösen, ha háborús bűnök is zajlanak közben. 

Patthelyzet

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy egyelőre kialakult egyfajta patthelyzet. Teljes győzelmet egyik fél sem tud aratni, és még ha tudna is, az sem jelentene békét: orosz győzelem esetén az ukrán partizánháború folytatódna a végtelenségig (ahogy a második világháború után is sokáig, az ötvenes évek elejéig folyt az ellenállás, noha akkor nyugati segítséget sem kaptak, és Sztálin sem válogatott az eszközök között).

Ha pedig Ukrajna az eddigi módszerekkel fokozatosan kiszorítaná az oroszokat a megszállt területek további részeiről, vélhetően a putyini vezetés sem fogadná el a veszteséget, hanem további támadásokkal próbálkozna orosz területről. Vesztenivalója nincs, hisz az ukránok vélhetően nem lépnének a nemzetközileg elismert orosz területekre. 

Egyre megterhelőbb

De ha mindez így van, vajon mégis mi vethetne véget ennek a rendkívül véres és kimerítő konfliktusnak? Az mindenesetre látszik, hogy mindkét félnek óriási veszteségeket okoz a háború. Ukrajna gazdasága és infrastruktúrája megsemmisül, az ország lakosságának jelentős hányada külföldre menekül, ugyanakkor feladni sosem fogják a honvédő háborút, az országot pedig a Nyugat finanszírozza.

Oroszországban a legkellemetlenebb eddig a presztízsveszteség lehet, hisz megingott a hatalmas és legyőzhetetlen orosz haderőbe vetett hit, emellett rengeteg a halálos áldozat és a sebesült, ami miatt már egyszer be kellett hívni 300 ezer embert, és látszott, hogy mi volt rá a reakció: tüntetések és a katonakorúak külföldre menekülése. Ha további, esetleg milliós sorozásokra lenne szükség, az esetleg olyan elégedetlenséghez vezethetne, amit már a legkeményebb eszközökkel sem tudna elfojtani a hatalom. Ne felejtsük el, hogy az orosz hadsereget és hátországot végletesen kimerítő első világháború forradalmakhoz vezetett az országban: az elsőben a cári rendszert döntötték meg, a másodikban a kommunisták jutottak hatalomra.

Kérdés még emellett, hogy az orosz gazdaság hosszabb távon hogyan bírja a háborús helyzetet. A fő bevétel, az energiahordozók exportbevétele sokáig nem esett vissza, mivel a csökkenő volument a megugró árak ellensúlyozták. Most azonban az árak csökkennek: az olajár a tavaly év végi szinten stabilizálódott, az európai gázár pedig épp visszaesett a háború előtti szintre, így az orosz exportbevétel most már erősen csökken, ami idővel megnehezíti a háború finanszírozását, márpedig Ukrajnával szemben Oroszországot senki nem fogja külföldről finanszírozni.

Nemzetközi garancia

Alapesetben rövid távon az egyik lehetőség, ha mind a két fél hajlik valamilyen békemegoldásra, és ezt egyeztetni is tudják, de csak olyan megoldásnak van értelme, amit komolyabb többhatalmi szerződés garantál. Ha csak befagyasztani sikerül a konfliktust, és az újra és újra kiújulhat, akkor alig történik előrelépés.

A nemzetközi szerződés egyáltalán nem irreális dolog: egy jó példa Ausztria esete, amely Németországhoz hasonlóan négyhatalmi megszállás alá került a második világháború után, de míg Németországban nem sikerült megegyezésre jutni, így lett egy nyugati és egy szovjet befolyású Németország 40 éven át, addig Ausztria esetében összejött a dolog. A négy hatalom, de mindenekelőtt a Szovjetunió és az USA megegyezett arról, hogy az országból kivonulnak, katonai semlegességét garantálják, társadalmi-gazdasági rendszerét pedig saját maga választhatja.

Kompromisszum

A lényeg viszont az, hogy legyen valamilyen megoldás, ami a két hadban álló országnak megfelel. Ez az, aminek most nyoma sincs, hisz Ukrajna vissza akarja kapni megszállt területeit, Putyinnak viszont fel kellene mutatnia valamit, hogy valami eredménye csak lett a háborúnak. Elvileg közvetlenül a háború megindítása előtt a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokat ismerte el, más területekről szó sem volt, de hát a két terület egy része már előtte is el volt szakítva Ukrajnától.

Az orosz cél nyilvánvalóan az volt, hogy gyorsan elfoglalják Ukrajnát, megdöntik a kormányt, és oroszbarát rezsimet ültetnek a helyére. Ez nem sikerült, de azóta nem lehet tudni, mik a jelenlegi orosz célok, vagy mik azok a feltételek, amik mellett befejeznék a háborút. Kérdés, hogy van-e olyan kompromisszum, amit mindkét fél elfogad, ha már nagyon kimerülnek, mondjuk viszonylag kis területátadás, ahol mindkét fél felmutathat valamit. Most erről nincs szó, de a háttérben bármikor történhetnek puhatolózó tárgyalások. A baj csak az, hogy nem lehet meghatározni, mikor kerülhet sor erre.

Vezetőváltás

Egy másik lehetőség, hogy valamelyik félnél döntő politikai változás történik, és utána komoly engedmények árán is véget akar vetni az adott ország a háborúnak. Így volt ez a Lenin vezette Oroszország, az alakuló Szovjetunió esetében: mindenáron békét akart kötni 1918 elején, ennek lett eredménye a breszti-litovszki béke (ami mellesleg megteremtette már akkor a független Ukrajnát, de aztán Németország veresége a nyugati hatalmakkal szemben érvényen kívül helyezte a megállapodást). 

Ukrajna esetében nem sok jele van annak, hogy a demokratikusan megválasztott és honvédő háborút vívó kormányzat összeomlik, és a helyét egy olyan venné át, amely nagy területek átadásába belenyugodva kötne békét. Oroszország esetében annyiban más a helyzet, hogy a háborút egyre többen fölösleges nyűgnek érzik, nem értik, minek kell a gigantikus területű országnak mindenáron megszereznie további területeket, ha ez ilyen nehezen megy, és ennyi emberéletet kell áldozni érte. Ráadásul a fiatalabb korosztályok számára, akik már nem emlékeznek a Szovjetunióra, az a természetes, hogy Ukrajna és a többi utódállam független ország, és nem túlzottan hatják meg őket a birodalmi törekvések.

A nyomás persze nemcsak a nép, hanem különböző vezető rétegek részéről is megnőhet, ha nagyon nem tetszik nekik a hiábavaló háborúzás bizonytalan célokkal, utazási korlátozásokkal, csökkenő árukínálattal és egyre autokratikusabb berendezkedéssel, ahol nem tudni, ki mikor esik ki egy ablakon rejtélyes módon, vagy milyen leírt félmondatért jön ki érte a nagy fekete autó.

Elhúzódhat

Összegezve: a háború befejezéséhez vagy az kellene, hogy a két fél sürgetőnek érezzen egy háttéralkut, amiből lehet egy nemzetközi egyezmény, vagy vezetőváltásnak kell történnie az egyik résztvevő félnél. Ezen forgatókönyvek esélyeit szinte lehetetlen meghatározni, sajnos az sem zárható ki, hogy akár évekig eltarthat még a vérontás, persze bízunk abban, hogy nem így lesz, és jövőre véget ér a konfliktus.