Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Sok hasonló műfajú gyűjteménnyel megegyezően első generációs, vagyis a házaspár nem örökölte a felmenőktől (legfeljebb a művészet szeretetét, a művészek megbecsülését). Ők maguk kezdték a gyűjtemény megalapozását még a nyolcvanas években, és folytatták a rendszerváltás után, folytatják napjainkban is. Csák Máté közismert építész, tervező, Körmendi Anna pedig ügyvéd, adótanácsadó.
A férje jól értett az ingatlanokhoz, ön a befektetésekhez. Hogyan terelődött az érdeklődésük a festészet, mindenekelőtt a kortárs festészet felé?
Ugye közhely volna, ha csak azt válaszolnám, hogy szeretjük a szépet? Pedig ez a helyzet. Persze, igazság szerint Máté régóta akvarellezik, sikeres kiállításai voltak itthon és külföldön, vagyis szinte önmagunkat fertőztük meg a festészettel. A rendszerváltás előtt már vettünk szép és értékes képeket a jövedelmünk nélkülözhető részéből, s amikor megjelentek a magángalériák és -árverőházak, sokasodtak a vételi lehetőségek. Akkoriban nem olcsón ugyan, de a mai árakhoz képest hihetetlenül alacsony árakon lehetett árverésen klasszikus magyar festők műveit vásárolni: Ligeti, Mednyánszky, Koszta és mások képei a százezres kategória alsó sávjában voltak megszerezhetők.
Hogyan jutottak el ezektől a művektől a kortársak gyűjtéséig?
Több út is vezetett eddig a stádiumig. Az egyik például az volt, amikor a rendszerváltás előtt monopolhelyzetben levő Képcsarnok Vállalat vidéki és budapesti galériahálózatának a legtöbb üzlete megszűnt, engedélyezték, hogy a raktárkészletből magánszemélyek is vásárolhassanak. Fantasztikus árakon lehetett hozzájutni kiváló minőségű képekhez. Nem fillérekért, de mivel sokat vásároltunk komolyabb összegekért, tisztességes árengedményt kaptunk. Sok olyan művészre figyeltünk fel akkor, akit nem ismertünk (vagy a munkásságát), de láttuk, hogy nagyon jó festő, s ma az életművek jelentős része vagy a főművek a mi gyűjteményünkben vannak.
Milyen más út volt még?
Erről nehezebb beszélnem, mert mindig érzékenyen érint, ha látom, tapasztalom, hogy jó művész anyagi gondokkal küzd. Máté szakmájából és társadalmi helyzetéből fakadóan sok művész barátunk volt, aki a rendszerváltás után a korábbi állami támogatás megszűnésével anyagi válságba került. Soknak közülük sem lehetősége, sem tehetsége nem volt ahhoz, hogy menedzselje magát. Nekik az alkotáshoz volt tehetségük. Igen gyakran kölcsönkértek tőlünk, mi viszont úgy véltük, hogy a kölcsön valószínűleg segít, de biztosan megrontja a barátságot. Ezért azt javasoltuk barátainknak, hogy ehelyett elmehessünk a műtermükbe, és vehessünk az alkotásaikból.
Honnan teremtették elő ehhez az anyagi forrásokat?
Fájó szívvel, de szilárd elhatározással megváltunk gyűjteményünk klasszikusaitól. Ez, nincs mit tagadni, kőkemény üzleti meggondolás volt, de a jó üzleti stratégiában semmi keresnivalójuk sincs az érzelmeknek, úgy értem, a fájó gyűjtői szívnek. A piac nyolc-tízszeres árra értékelte az évtizeddel korábban vett festményeinket.
És akkor két-három klasszikus festmény helyett bekerült a gyűjteménybe nyolcvan-száz kortárs? Ennyi az egész?
Azzal a csöpp különbséggel, hogy akkor elkezdtük menedzselni azokat a művészeket, akiknek az alkotásai hozzánk kerültek. Anélkül hogy tudtuk vagy deklaráltuk volna, kortárs művészeti galériaként működtünk, noha tanácsolták nekünk, hogy alakuljunk egyesületté vagy alapítvánnyá, de a galéria formája felelt meg legjobban a terveinknek. Igaz, ehhez már profi szakértőkre, munkatársakra volt szükségünk, s a mai napig az ő segítségükkel dolgozunk.
Hogyan?
Az csak a kezdet, hogy jobb sorsra érdemes, kiváló, idős művészek műtermeiből tisztes áron beszerezzük a műveket. A folytatás viszont úgy szól, hogy szakértőink segítségével, akárcsak a múzeumokban, műtárgyjegyzéket készítünk minden jellemző adattal, felvisszük számítógépre, a listát kezeljük, gondozzuk, akárcsak a műveket, tematikus és életmű- kiállításokat rendezünk itthon és külföldön, könyveket adunk ki - 34 kötet monográfiát és több tucat katalógust - az egyre szaporodó gyűjteményünk anyagából válogatva, én ezt vélem menedzselésnek. Hadd tegyek hozzá valamit, még mi előtt rákérdezne: nem kötünk kizárólagossági szerződést a művészeinkkel.
De most rákérdezek. Miért?
Fontos, hogy a művész munkáival mások is széles körben foglalkozzanak, máshol is kiállítson, mind többen ismerjék meg. Gondolja csak meg, milyen kis anyagi áldozatunkba kerül, hogy például Schéner, Orosz Gellért vagy Gyarmathy nem nálunk levő művei milliós árakat érjenek el az árveréseken, s ezáltal emelkedjen az életmű nálunk levő, nagyobb része.
A Kerényi-életművet illetően azonban kizárólagosságuk van.
Igen, a művész hagyatékát a művészettörténész özvegy választása alapján mi gondozzuk: Sopronban emlékszobát alakítottunk ki e célból, és csak mi készíttethetünk a kisplasztikákról jogtiszta másolatot.
Hány alkotásból áll az önök gyűjteménye?
Még folyik a feldolgozás, de tizenötezren felül van a darabszám, és mintegy hét-nyolc milliárd a hivatalos, állami lektorátus által meghatározott érték.
Ekkora értékkel nem volna érdemes már akár tőzsdére menni?
Őszintén szólva megfordult a fejünkben, akárcsak az a gondolat, hogy egyfajta művészeti plázát szervezzünk a galéria lehetőségeire alapozva, de még fiatalok vagyunk, nem kapkodunk. Kidolgozzuk a legjobb megoldást. Az mára már bebizonyosodott, hogy a legjobb befektetés a műgyűjtés. A műtárgyak nem egyszerűen értékmegőrzők, hanem szerencsés esetben értékük gyorsan, meredeken emelkedik. Ezt ma már viszonylag sokan látják, sokan tudják, sokunk cselekedetét motiválja. De még mindig nem ezt tartjuk a leglényegesebbnek, nem ez a vezérfonalunk. Szeretnénk megmenteni, amit még lehet és amíg még lehet. Férjem idős barátai között volt építész kollégája, Gerlóczy Gedeon, aki akkor vette meg Csontváry vásznait, amikor abrakos tarisznyaként akarták őket hasznosítani. Sokszor éreztük úgy, amikor műtermi dobogó vagy tűzifarakások alól mentjük meg a világszínvonalú képeket, és visszük őket restauráltatni, hogy jót cselekszünk. Ugyanígy a könyvkiadásunkkal értékmentést végzünk. Megmentünk műveket, sokszor életműveket, azután pedig gondozzuk őket.
És mi a hála?
Ez a dolog a hálát önmagában rejti. Gyönyörű dolgok köszönnek vissza ránk, és a gyönyörű művek mögött az alkotó emberek erőfeszítései sejlenek föl, és egy pillanatra talán megáll az egyre gyorsabban rohanó idő, megáll, és zárványként csillan föl az értelem és a művészi érzelem.
Mire gondolnak a jövőt illetően?
Azt nem tudhatjuk, hogy ki lesz a jövő Van Goghja, az azonban szinte biztos, hogy ki nem. Mi magunk pedig reméljük, hogy utódaink, követőink is lesznek, és a ma csendes kisebbség egyszer derék többséggé válhat.
