Barack Obama az előző, és Donald Trump, a jelenlegi amerikai elnök lényegében ugyanazt a külpolitikát folytatta, illetve folytatja - állít olyasmit Gideon Rachman, a Financial Times (FT) publicistája, amiért mindkét elnök támogatói megköveznék. A két politikus talán belátná, hogy ez az állítás igaz, még ha nagyon ellenükre is van, hiszen feltűnően különböző viselkedésük elfedi a hasonlóság kínos tényét. Ha azonban nem a csomagolást, hanem a tartalmat nézzük, jól látható, hogy ugyanazt adják el saját közvéleményüknek és nemzetközi partnereiknek.
Például mindkét elnök kereste a lehetőséget, hogy kivonja az Egyesült Államokat a végeláthatatlan és megoldhatatlan közel-keleti konfliktuszónából, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben az USA volt a domináns hatalom ebben a térségben. Ezzel mindketten kiváltották az USA nemzetközi súlyának fenntartását szorgalmazó washingtoni elit morgolódását - ennek alapján az Obama-féle Fehér Házban külön címkét is kapott ez a csoport: ők lettek a háborgók.
Inkább Ázsia
Mindkét államfő Ázsiát helyzete külpolitikája középpontjába. Obama az USA és Ázsia viszonyát tette országa nemzetközi kapcsolatainak sarokpontjává, Trump két kiemelkedő kezdeményezése, a Kínával kirobbantott kereskedelmi háború és az észak-koreai diktátorral, Kim Dzsongunnal összehozott csúcstalálkozói, egyaránt ezt a kontinenst érintik. Valójában már Obama idején kezdte aggasztani az amerikai külpolitikai stratégákat Kína egyre fenyegetőbb megerősödése és az észak-koreai nukleáris program egyre fenyegetőbbé válása.
A két elnök olyan választóközönség elé lépett, amely elutasítja az ország külföldi katonai szerepvállalásait. Erre az igényre válaszul visszavonták a hadsereget nemzetközi misszióiból, ami nem csupán a háborgókat, hanem az ország szövetségeseit is idegesíti. Ami az utóbbiakat illeti, Trumpot tartják annak az elnöknek, aki elkezdte mérsékelni Amerika szerepvállalását a NATO-ban, pedig Robert Gates, Obama védelmi minisztere már 2011-ben arra figyelmeztetett, hogy szomorú jövő elé néz a katonai szövetség, ha az európai országok továbbra is Amerikára hagyják biztonságuk garantálását.
Összecsapások
A két elnök külpolitikai óvatossága elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezetett a háborgókkal. Obamát gyengeséggel vádolták, Trumpt elszigetelődéspártinak minősítik. Az Afganisztán körüli vita jó példa erre. Mindkét államfő azzal az ígérettel vonult be a Fehér Házba, hogy csökkenti az ottani amerikai katonai szerepvállalást. Aztán a tábornokok mindkettejüket meggyőzték, hogy küldjenek több katonát Afganisztánba, majd elnökségük későbbi szakaszában újra elkezdték visszavonni őket.
Obamát súlyos kritika érte, amikor 2013-ban elmulasztotta bombázni Szíriát, amire kellő okot szolgáltatott volna, hogy az Aszad-rezsim vegyi fegyvereket vetett be ellenfeleivel szemben. Trumpot megtapsolták, amikor 2018-ban ugyanezzel az indokkal bevetette a légi erőt - mondván: korrigálta Obama "hibáját" -, ám a légi csapások kivételnek bizonyultak, nem egy offenzívabb amerikai külpolitika részének. Trump figyelmen kívül hagyva tanácsadói javaslatait megszakította a légi háborút, mert attól tartott, túl nagy áldozatokkal jár majd.
Különbségek
Obama és Trump külpolitikájának lényegi hasonlósága ellenére fontos különbsége, hogy míg a korábbi elnök jónak tartotta a nemzetközi megállapodásokat, az utóbbi elutasítja ezeket. Például kivonta az USA-t az elődjének kormánya által támogatott párizsi klímaegyezményből. Emellett Trump elszánt protekcionista gazdaságpolitikája nem csupán Obama, hanem minden második világháború után regnált amerikai elnök szabadkereskedelmi politikájával szakít.
Ugyanakkor ezzel nem tér el a politikai divattól: az összes demokrata elnökjelölt-aspiráns protekcionista kereskedelempolitikával és Kínával szemben ellenséges fellépéssel kampányol a 2020-as elnökválasztás előtt. Ez az elszigetelődéspárti kül- és gazdaságpolitika a politikai és a gazdasági oldala ugyanannak. Annak, hogy Amerikai immáron nem bízik abban, hogy a globális kihívóval vívott versenyből mindig győztesként kerülhet ki - véli az FT cikkírója. Ezért aztán védekező, befelé forduló politikát folytat, kisebb nemzetközi szerepet vállal.
