Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Lassan a veszélyeztetett fajok közé kell sorolni a luxuskategóriába tartozó olasz divatcikkeket − figyelmeztettek szakértők a mostanában zajló milánói, illetve firenzei divatbemutatók kapcsán. Az érdeklődők továbbra sem hiányoznak, még vevők is akadnak, az export is elfogadhatóan teljesít: a komoly gazdaságkutatót is fenntartó Confindustria munkáltatói szövetség szerint tavaly a feldolgozóipari kivitel 15,5 százalékát adták a luxusipar termékei. (Az egész textilruházati és bőripari ágazat exportja 2,6 százalékkal bővült a Bloomberg adatai szerint.) A kisvállalkozásokra, exkluzív kézműves cikkekre, szabászati remekművekre alapozó olasz modell azonban egyre inkább a múlté − ezt igazolja az is, hogy azok a divatházak tudtak nemzetközi ismertséget szerezni, globális branddé válni, amelyek kiléptek a családi vállalkozás méretből, olykor tőzsdére is mentek.
Amivel viszont kicsiknek-nagyoknak mindinkább szembesülniük kell, az az, hogy egyre kevesebben képesek elkészíteni azokat a luxusholmikat, amelyekre büszkén illeszthetik a Made in Italy címkét. Hiába a 12 százalék fölötti, a fiatalok körében pedig ennek csaknem háromszorosát elérő munkanélküliség, az igényes kézi munkára alapozó vállalkozások egyre kevésbé találnak munkaerőt. Kevesen tudnak már precízen szabni, láthatatlan öltésekkel kézzel varrni, hímezni, nem beszélve a kézügyességet és fizikai erőt egyszerre igénylő bőrdíszművességről. A meglevő dolgozók bőven középkorúak − panaszolta korábban a The Economistnak a firenzei divatházát 15 éve megalapító, ma világszerte több mint 40 üzletet működtető Ermanno Scervino − és senki nem lép a helyükre, ha visszavonulnak. Ugyanezt mondják a város híres bőrdíszművesei is, akik egyelőre mintegy 1200 embernek adnak munkát és nemcsak saját táskáikat vagy öveiket árusítják a turistáknak, hanem olyan óriásoknak is bedolgoznak, mint a Gucci vagy a Cartier.
Még az olyan híres cipő- és táskagyártó is nehézségekkel küzd, mint a Tod\'s, amely hiába kínál jó fizetést és munkafeltételeket, hiába ad a kormányzat is támogatást a kézműves szakmát kitanulóknak, nehezen talál utánpótlást. Felelős ezért az olasz képzési rendszer is, de szakértők szerint felelősek az érintett vállalkozások is, amelyek az alacsony bérű országokba vitték, amit lehetett. Így a fiatalok joggal gondolhatták, hogy ezekben az ágazatokban nem számíthatnak biztos munkahelyre, ezért nem is választották az ilyen szakmákat. Most a cégek már arra se nagyon alapozhatnak, hogy majd a szegényebb európai országokból behoznak kézi munkához értő munkásokat − Scervino például Boszniában és Moldovában is toborzott −, mert ott is kiöregszenek és ott sincs utánpótlás.
Ha ez kevés ok lenne a panaszra, akkor az elemzők még előveszik kedvenc témájukat: miért nincs Olaszországban egyetlenegy olyan luxusipari csoport sem, amilyenből Franciaországban kettő is van. Az LVMH Louis Vuitton Moët Hennessy sorra vásárolja fel a neves olasz brandeket a Bulgari ékszerészháztól a legutóbb megszerzett, közel kétszáz éves milánói Cova cukrászdáig (Napi Gazdaság, 2013. június 28.), de a másik francia konglomerátum, a Kering is egy világhírű olasz márkát kezel zászlóshajójaként, mégpedig a Guccit. Az ágazatra szakosodott Altagamma tanácsadó cég szakértője szerint azonban nincs mit csodálkozni: 1945 előtt egy kézen is meg lehetett számolni az olasz luxusipari cégeket, Franciaországban pedig már akkor is tucatjával voltak − nyilatkozta Armando Branchini az Il Ghirlandaio portálnak. Az olasz vállalkozásokat akkor is alapítóik működtették, akik egyben a kreatív oldalt is irányították, külföldi terjeszkedésben, az ehhez szükséges tőke megszerzésében csak kevesen gondolkoztak.
