Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az amerikai ingatlanpiac lassan kiheveri azt a sokkot, amit az 1997 és 2006 között fúvódó eszközárbuborék kipukkadása után kapott − vonhatjuk le a következtetést egy sor makroadatból és egyéb jelzésből. Az új lakáseladások éves üteme áprilisban már 417 ezres annualizált ütemre gyorsult, ami több mint 18 százalékkal magasabb az egy évvel korábbinál, miután 2011 második fele óta stabilan emelkedik (igaz, 2005-ben volt, hogy a másfél milliót közelítette az adásvételek évesített üteme). Az irányadó lakásárindex, az S&P/Case-Shiller januárban akkorát emelkedett, mint az ingatlanpiaci lufi óta soha: 8,1 százalékkal magasabb árakat mutatott az egy évvel korábbinál. Az amerikai pénzintézetek − különösen a Wells Fargo − újra ontani kezdték magukból a jelzáloghiteleket, a lakásépítéshez köthető vállalatok árfolyama szárnyalásnak indult, többek között azért is, mert a Federal Reserve is meglátta ennek jelentőségét.
Az ingatlanszektor két szempontból is fontos összetevője a gazdaságnak; egyik oldalról közvetlenül is növelik a GDP-t a lakásépítéssel és -felújítással összefüggő kiadások. Másrészt talán ennél is fontosabb − legalábbis ez így volt a kétezres évek derekán −, hogy a ház értékének növekedésével a fogyasztók gazdagabbnak érzik magukat és magabiztosabban kezdenek vásárolni. Ez korábban a vásárlóerőn közvetlenül éreztette hatását, hiszen sokan a házuk eljelzálogosításából tudták finanszírozni növekvő fogyasztásukat, miközben a reálbérük stagnált.
A chicagói egyetem kutatója, Amir Sufi szerint azonban e \"vagyonhatásra\" a mai helyzetben már nem érdemes számítani. Ennek fő oka, hogy a kétezres évekbeli emelkedő ingatlanárak által hajtott fogyasztásnövekedés leginkább a szegényebb háztartások költekezését élénkítette − ők azonban ma már ki vannak szorítva a jelzálogpiacról. A bankok lényegesen prudensebben hiteleznek, ezért jellemzően csak azok jutnak jelzáloghitelhez, akiknek a legkevésbé lenne szükségük erre: a kifogástalan hiteltörténettel rendelkezők. Ebben az értelemben tehát hiába nagyon alacsonyak a jelzáloghitel-kamatok − makrogazdasági szempontból egyébként nagyon is örömteli módon −, megszűnt a korábbi \"subprime\" hitelezés, ami az ingatlanszektor és a fogyasztás összefüggésének legnagyobb részét adta.
Vannak kérdések az ingatlanpiaci kereslet robusztussága körül is. Számos helyi lakásvásárlási adatból úgy tűnik, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest sokkal nagyobb a teljes mértékben készpénzből vásárlók aránya, és Sufi szerint az az összefüggés is megállapítható, hogy minél nagyobb valahol a befektetési célból történő lakásvásárlás, annál nagyobb mértékben ugrottak meg a lakásárak. Az ingatlanpiaci környezet javulása mögött tehát jelentős részben befektetők egy csoportja áll, akik arra fogadnak, hogy a dinamikus amerikai lakosságnövekedés miatt idővel biztosan lesz kereslet a házakra, és valamikor a bankok is képesek lesznek ledolgozni a kényszerárveréseken felduzzadt \"árnyékingatlan-készletüket\". Segít eladni ezt a befektetési történetet, hogy az amerikai lakások jelentős része silány minőségű, tehát rövid idő alatt kell felújítani őket. A valódi, beköltözők által megtámogatott vásárlások azonban − éppen a banki prudencia miatt − még hiányoznak. Nem is csoda, hogy az utóbbi időben népszerűvé vált ingatlanpiaci befektetési eszközöket (\"mortgage REITs\") az amerikai szabályozó hatóságok már az egész pénzügyi rendszert veszélyeztető tényezőnek látják.
Reuters
