Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A múlt héten két tekintélyes közgazdász egy pillanat alatt nevetség tárgya lett. Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff 2010-es rövid tanulmánya − melynek fő következtetése, hogy a GDP 90 százalékát meghaladó államadósság esetén a növekedés átlagosan negatívba fordul − óriási hatással volt a globális gazdasági közbeszédre. Néhány napja viszont három másik közgazdász jóvoltából kiderült, hogy az állítást megalapozó számításban méretes torzulásokat okozó hibák voltak. Elnézni az Excelben a munkafüzetek lapjai között átvezetett képleteket, majd erre alapozva világszerte milliókat érintő megszorítási politikákat megalapozó megállapításokat tenni valóban elég szánalmas − alighanem a két sztárközgazdász tekintélye sem fogja soha kiheverni a most kapott pofont, örökre ők maradnak az exceles bénázók.
Azok viszont, akik a botrány után arról beszéltek, hogy a lebukás egy újabb szeg a megszorítási politika koporsójába, inkább a reményeiknek adtak hangot. Hasonlóan volt ez tavaly is, amikor a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ismerte el váratlanul, hogy súlyosan alulbecsülték a megszorítások növekedésre gyakorolt negatív hatását, amivel a szervezet több évtizedes gyakorlatát tagadták meg. Egyre több a reálgazdasági adat is, ami az utóbbi évek tapasztalatain igazolja: amennyiben az állam megszorít (tehát a gazdaság többi részével szembeni egyenlegét javítja), akkor azzal ártani fog a magángazdaságnak és a háztartásoknak. Ha az államon kívüli szereplők eleve a hitelállományaik leépítésével vannak elfoglalva, akkor különösen katasztrofális az állami egyenlegjavítás hatása.
Rogoff és Reinhart tétele a bűvös kilencven százalékról nem most bukott el. A szerzőpáros soha nem tudta bizonyítani elegáns levezetésének azt a részét sem, hogy az okság iránya a magas adósság felől menne a lassabb (szerintük negatív) növekedés felé. Egészen sok érvet lehet felhozni arra, hogy miért lehetne az okság fordított − például hogy a lassú, vagy esetleg pénzügyi válságok miatt összeomló növekedés készteti az országokat fiskális túlterjeszkedésre, ahogyan most egy sor dél-európai országban is látjuk. A tételre vallásos hévvel hivatkozó amerikai, német vagy brüsszeli politikusokat azonban ezek a problémák egy cseppet sem zavarták.
A szégyen tehát egyáltalán nem az exceles hiba, és még csak nem is a szándékosan manipulált adatbázis (ami egyébként sokkal inkább felelt a torz eredményért), hanem az, hogy a válságkezelést irányító politikusok valamiért nem akarnak az ehhez hasonló, dogmaszerűen ismételgetett faktoidokon túllátni. Arra talán jó lehet ez a botrány, hogy a megszorítási politika gyenge elméleti alapjait tovább rombolja, de a lényegi kérdés úgysem az érvek, hanem érdekek alapján, a politika térfelén fog eldőlni.
