Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Fed-ülések jegyzőkönyveiben rendre felbukkan a nominális GDP (nGDP) egységes mérőszám meghatározásáról szóló vita. A jegybank a célszámot a jövőben amolyan küszöbértéknek használhatná a monetáris intervenciók időzítésére, valamint a beavatkozások méretének meghatározására.
Az nGDP ötlete régóta kering közgazdászberkekben. A pénzügyi válság kitörését követően Scott Sumner, a Bentley Egyetem közgazdásza vetette ismét fel, hogy a jegybank jelenlegi duális mandátumából − az inflációs célkövetésből és a maximális foglalkoztatottság eléréséből − származó feszültséget a monetáris politika hatékonyságjavítása céljából egységes célszám követése válthatná fel. Ehhez ráadásul nem kell fundamentálisan átírni a Fed-törvényt, hiszen ez az egységes mérőszám magába integrálhatná a két makrogazdasági célmutatót.
Az nGDP egy olyan inflációval súlyozott elméleti GDP-szám, amely egy hosszú − tehát ciklusoktól mentes − idősoron meghatározott trendet mutat. Vagyis most például azt mutatná meg, ha 2007-ben nem tört volna ki az amerikai subprime-válság, akkor − a meghatározott trendnek megfelelően − jelenleg mekkora lenne az amerikai gazdaság mérete. A reál GDP ettől a trendtől való eltérése indokolhatja a jegybankok − akár restriktív, akár expanzív − beavatkozását, amelynek időtartama az nGDP és a reál GDP közötti különbség elhanyagolhatóvá szűküléséig tartana, a monetáris csomagok méretét pedig az nGDP eléréséhez hiányzó nominális pénzmennyiség határozná meg − érvelt cikkében például az idézett Sumner.
Sumner ötlete lényegében az inflációs célkövetés feladását jelentené, vagyis azt, hogy meghatározott nominális növekedésért cserébe a jegybank tolerálhatna magasabb inflációt.
Az Economist szemléletes példán mutatta be, hogyan nézne ki az nGDP meghatározása. Egy reálgazdasági sokk esetében a 3 százalékos inflációs pálya mellett jelentkező 2 százalékos reál-GDP-visszaesés helyett a jegybank célja a stagnálás fenntartása lenne, amihez 5 százalékos inflációt is szabad lenne tolerálnia.
Az ötlet támogatói szerint az nGDP-cél követésének nagy előnye, hogy nem különbözteti meg az inflációs és a reál-GDP-követést, mivel a jegybank szabadon megválaszthatná, hogy az nGDP elérését mekkora arányban akarja inflációs úton vagy a reál GDP növekedésére ható eszközökkel elérni. Vagyis a cél a valós és a trend GDP közötti különbség bezárása lenne; az viszont lényegtelen, hogy ezt 3−1 arányban az infláció és a reál GDP javára érik el, vagy fordítva.
A Goldman Sachs szakértői készítettek is egy nGDP-adatot, ami azt mutatta, hogy az amerikai gazdaság mérete a második negyedévben 10 százalékkal maradt el a trendszerű nGDP-től. Mindebből a Goldmannál azt a következtetést szűrték le, hogy a jegybank nem elég agresszívan kezelte a válságot, és egy ilyen targetálás mellett 2016-ig 5000 milliárd dollárra kellene duzzasztania mérlegfőösszegét a jelenlegi 3000 milliárdról.
Az nGDP-követés másik nagy előnye, hogy lényegében automatizálná a monetáris politikát, vagyis nem a nyíltpiaci bizottság (FOMC) egyes tagjainak értékelésétől függne a piacok várakozásának befolyásolása, hanem lenne egy jól követhető, stabil keretrendszer, ami előre jelezné, mikor mit fog lépni a jegybank. A Fed így adott esetben sokkal agresszívabban és az üzleti ciklus sokkal korábbi fázisában lenne képes a belépésre.
A sajtóban egyelőre kevés figyelmet kap az nGDP körüli vita, pedig a FOMC-on belül is zajlik az értékelés, és néhány megfigyelő szerint elképzelhető, hogy a Fed elemzői gárdája decemberre akár létre is hoz egy ilyen mutatószámot. Ekkorra adja meg a következő negyedéves makrogazdasági előrejelzését a stáb, vagyis az ehhez kapcsolódó előkészítő munkálatok ideális terepet nyújthatnak a ciklustól szűrt trend GDP kiszámítására.
