Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Szolidaritás szakszervezet három évtizeddel ezelőtti megalakulása alapvetően megváltoztatta Lengyelország történelmét. Akkor több mint tízmilliós tagságával az egyetlen olyan erővé vált, amely képes volt megdönteni a magát szocialistának minősítő rendszert, és évekig meghatározó szerepet játszott az ország gazdasági életének alakulásában − nem mindig pozitívat. Keményen képviselte az elavult nagyüzemek munkásságának érdekeit, s a régi kiváltságok fenntartásáért folytatott harcában gyakran sikerült addig kitartania, amíg csődbe vitte a vállalatot − mint a Szolidaritás szülőhelyét, a gdanski hajógyárat és nem egy szénbányát.
A lengyel szakszervezetek ma is a nem egyértelműen jó irányba kitaposott ösvényen haladva általában vagy harcba szállnak a privatizációval, különösen ha a vevő külföldi, vagy hozzájárulásukhoz olyan magas árat szabnak, amit a potenciális vásárló már nem tud vagy nem akar megfizetni. Nyilván ennek is szerepe van abban, hogy erősen hanyatlik a mozgalom, és gyakran felteszik a médiában is a kérdést, kinek az érdekeit képviselik valójában.
A CBOS közvélemény-kutató intézet legutóbbi felmérése szerint mélyponton van a lengyeleknek a szakszervezetek iránti bizalma, 26 százalékon. Ennél csak a parlament és a politikai pártok iránt éreznek kevesebben bizalmat − az előbbi 21, az utóbbi 16 százalék bizalmát élvezi. Ennél is rosszabb a helyzet a szakszervezeti vezetőkkel, akiknek munkája csak 13 százalék szerint bír társadalmi presztízzsel, szemben a tűzoltók 94 és a pilóták 83 százalékával.
Ezután nem meglepő, hogy Lengyelországban az alkalmazottaknak csupán a 15 százaléka szakszervezeti tag, míg például az erős baloldali hagyományokkal rendelkező európai országokban (Németország, Franciaország, Olaszország) ez az arány a 30 százalékot is meghaladja.
Általános az a vélemény, hogy ebben az új korban a szakszervezetek nem találják a helyüket. Számos területen alig vannak jelen, és képtelenek megvédeni a dolgozók érdekeit − például a kiskereskedelemben. A bányákban viszont olyan erősek, hogy a tulajdonosoknak minden döntésüknél számolniuk kell akaratukkal. Például a Jastrzêbska Spó³ka Wêglowában − ahol egyetlen napi sztrájk 30 millió zloty, mintegy 2 milliárd forintnyi veszteséget okoz − a 28 ezer bányász és felszíni alkalmazott 107 százaléka szakszervezeti tag. (Egy ember több szakszervezetnek is tagja lehet, s a bányavállalatnál ebben bő a választék − 50 szervezet működik a cégnél.) Szerepe lehet ebben annak is, hogy az ilyen jól fizető, nagy vállalatnál jó üzlet szakszervezetet alapítani. Elég hozzá tíz belépő aláírása, némi papírmunka, és máris megvan a függetlenített szakszervezeti állás, amihez nemcsak irodát köteles biztosítani a munkaadó, de esetenként még titkárságot és szolgálati autót is. Egyedül az állami tulajdonban levő 254 cégnél a szakszervezetek fenntartása évente több mint 51 millió zlotyba kerül. A rekorder, egy nagyvállalat szakszervezeti vezetője a Gazeta Prawna értesülései szerint havonta közel 23 ezer zlotyt keresett tavaly, vagyis mintegy 1,5 millió forintot.
