Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bár a pénzügyminisztérium mindent megtesz, hogy a jelenlegi alacsony kamatlábak mellett minél nagyobb mértékben váltsa át a rövid lejáratú állampapírokat hosszabbakra, a kormányzatra olyan törlesztési sokk vár, amilyen több ezer amerikai jelzálog-felvevő bedőlését is okozta - írja a New York Times.
Az amerikai államadóság ugyanis immár meghaladja az 12 000 milliárd dollárt és kormányzati számítások szerint adósságtörlesztésre tíz éven át évi több mint 700 milliárd dollárt - azaz a bankmentő TARP csomagnak megfelelő összeget - kell majd elkülöníteni, szemben az idei 202 milliárd dollárral. Még akkor is, ha az államháztartási hiány évről évre drasztikusan csökkenne is.
Márpedig ez az évi 500 milliárd dollár több, mint az idei szövetségi költségvetés oktatásra, energiaügyre, belbiztonságra, illetve az afganisztáni és iraki háborúra eső része együttvéve.
Csak az egy éven belül esedékes kifizetéseket tekintve az összeg megközelíti a 3000 milliárd dollárt (azaz a magyar GDP csaknem húszszorosát).
Ám a kamatfizetések rohamosan bővülő aránya csak egy a kihívások sorában amelyek elé az évtizedekig lehetőségein felül élő Egyesült Államok néz.
Az elmúlt egy-két év robbanásszerű eladósodása még indokolható volt a pénzügyi válságra és a második világháború óta legmélyebb recesszióra adott válasszal, de afelől vajmi kevés kétely lehet, hogy az Egyesült Államok hosszú távú költségvetési válsága túl nagy ahhoz, hogy tovább lehessen halogatni kezelését.
Az amerikai GDP mintegy 70 százalékát adó lakossági fogyasztás következtében a lakosság vészesen eladósodott, amit tovább súlyosbít, hogy személyes vagyonuk az ingatlan- és részvényárak összeomlásával is megtizedelődött. Ráadásul a költségvetési hiányt az elkövetkező években tovább terhelheti a második világháború után született baby boom generáció nyugdíjba vonulásával járó költségtöbblet.
Ráadásul várhatóan a jövő év közepétől a Fed megkezdi a kamatemelést és addigra már bőven felhagy a hosszú állampapírok hozamát leszorítani hivatott állampapír-, illetve jelzálog-alapú értékpapírok visszavásárlásával is. Durva számítások szerint az irányadó kamatláb minden 1 százalékos emelése évi 80 milliárd dollárnyi többletkiadást jelent az amerikai kormányzatnak.
A megoldás forgatókönyvei nem túl rózsásak és a négy szcenárió közül csak egy lenne fájdalommentes.
Az adók emelése és szociális-, illetve egészségügyi kiadások visszafogása nem csak politikailag bizonyulna kemény diónak, a költségvetés ezen területekre lekötött részét csak törvénymódosítással lehetne megváltoztatni.
Az infláció szabadon engedésével már a hetvenes években, az olajválság után is megpróbálkoztak, ám ez a külföldi befektetők felhergelésén túl a lakosság vásárlóerejét és életszínvonalát is erősen rontotta.
A legvállalhatatlanabb és legkisebb valószínűsége az argentin-, illetve orosz válsághoz hasonló masszív bedőlésnek van, amely világszintű pánikkal és összeomlással járna.
Az egyetlen pozitív csengésű forgatókönyv, és egyben minden politikus álma, a növekedési pálya visszatérése. A GDP kellő dinamikájú bővülése esetén az ezzel párhuzamban növekvő adóbevétellel, illetve lassuló eladósodással vissza lehetne fizetni az államadóságot. Erre példa a kilencvenes évek vége, Bill Clinton még egy szuficites országot hagyott utódjára.
