Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnöke volt az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette az országot. Hivatalát 1933 tavaszán foglalta el, és 1945-ben bekövetkezett haláláig volt az USA első embere. Nevéhez fűződik a New Deal program bevezetése, amely a gazdaság minden szegmensében alapvető reformokat vezetett be. A gazdaságot részben szocialisztikus, nagy központi programok segítségével igyekezett fellendíteni. Az amerikai gazdaság végül az 1938-tól beindított fegyverkezési program nyomán csak a második világháború végére tudta meghaladni a nagy világválság előtti teljesítményét.
Beiktatási beszédét - amelyben természetesen még nem szólt a háborúról - tömörsége, határozottsága, és az abban meghirdetett reformok miatt a műfaj kiemelt darabjának tartják. Roosevelt 1933. márciusának elején mondta el beiktatási beszédét, abban az évben amikor a nagy gazdasági világválság javában tombolt, és Németországban a középerőkből kiábrándult választók Adolf Hitler nemzeti szocialista pártját emelték a hatalomba.
Háromnegyed évszázaddal ezelőtt az új elnök azzal kezdte beszédét, hogy itt az ideje nyíltan szembenézni a tényekkel. Az egyetlen veszélyt, amitől félni kell, szerinte maga a félelem jelentette, ami megbénítja a szükséges reformokat. A beszéd zömét a gazdasági jellegű problémák taglalása, és az arra adható megoldások tették ki, és a maihoz kísértetiesen hasonló helyzetértékelés után az Obama-adminisztráció által terevezett lépésekre vélünk ráismerni.
"Az értékek fantasztikus mértékben estek; az adók emelkedtek; a fizetőképességünk esett; a bevételek csökkentek; az árfolyamok befagyása mellett az ipar hanyatlik; a farmerek nem találnak piacot termékeiknek; sok ezer család sok éves megtakarítása eltűnt" - sorolta tömören a bajokat. A hatalmas munkanélküliség mellett az éhbérért gürcölők tömegeit is megemlítette székfoglalójában, amelyet teljesen átszőttek a szociális utalások.
Mindemellett az amerikai gondok nem alapvető kudarcból fakadtak Roosevelt szerint. Az akkori friss elnök elsősorban a bankok és a tőzsde irányítóit kárhoztatta, makacsságuk, hozzá nem értésük miatt - az 1929-es tőzsdei Fekete Csütörtök sokak számára összefonódott a válság fogalmával. Roosevelt a pénzváltók és a hitelezők viselkedését is kárhoztatta, akik a kölcsönök bedőlése közben is egyre több pénzt akartak az üzletbe forgatni. Moralizáló és patetikus mondataival a profithajhászást is célkeresztbe állította, amely az embereket rossz vezetőik követésére kényszerítette. A szociáis értékek újraélesztérésének fontosságát a puszta pénzügyi nyereség elé állította Roosevelt, aki a munka fontosságáról, és a bankok gyakorlatának korlátozásáról is beszélt.
A teendők között első helyen említette a munkahelyteremtést, amely egyúttal a szükséges projektek megvalósítását és a források jobb kihasználását is segíti. Némileg idegenül csenghetnek ma a 32. elnök azon szavai, amelyek az "ipari központok népességének egyensúlytalanságáról" szóltak - e gondot a mezőgazdasági termelés fokozásával vélte kezelhetőnek.
Sokkal ismerősebbek viszont a farm- és lakástulajdonosok számára nyújtandó segítség szükségességéről ejtett szavai - a kistulajdonosokat akkor is igencsak fenyegette a végrehajtás réme. Roosevelt szerint a kormányzati kiadások csökkentése, a tevékenységek összevonása, a szállítás, kommunikáció és egyéb közszolgáltatások átszervezése és racionalizálása is segíthet - ezek ugyancsak ismerős jelszavak 2009 elején. A pénzügyi rendszerre vonatkozó tervei is rímelnek a mostaniakra: Roosevelt a bankügyletek, a hitelek és a befektetések szigorú felülvizsgálatát is szükségesnek tartotta. Kitekintve a határokon túlra a nemzetközi kereskedelem ismételt fellendítését is szorgalmazta, amit újraszabályozással, új megállapodásokkal vélt elérhetőnek.
Az amerikaiak egymástól való kölcsönös függése Roosevelt szerint soha korábban nem volt olyan nyilvánvaló, mint akkor, ezért arra készült, hogy a rendkívüli lépéseket alkotmányos hatókörében minél gyorsabban kihirdeti. Roosevelt nehéz napokat ígért, valójában azonban évtizedeknek kellett eltelniük, mire az amerikai gazdaság a második világháború utolsó éveire meg tudta haladni a válság előtti szintet.
