Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Még egy lehetőséget kapott Romano Prodi, az olasz baloldali koalíció vezetője azt követően, hogy szerdán, a fiaskóval végződött szenátusi szavazás után benyújtotta lemondását (NAPI Gazdaság, 2007. február 22., 6. oldal). A számtalan politikussal folytatott konzultációk után az államfő, Giorgio Napolitano visszaküldte Prodit a parlamentbe, hogy kérjen újból bizalmat sokszínű kormányának. A régi kommunista köztársasági elnök szerint semmi értelme nem lett volna új választásokat kiírni – ezzel az elemzők többsége is egyetért, mondván, a még a jobboldali, Silvio Berlusconi vezette kormány által összehozott, a kis pártokat erősítő választási törvény alapján tartandó választások csak a széttagoltságot erősítenék, ezért előbb azt kell megváltoztatni. Hamar elcsendesedtek azok is, akik felvetették egy szakértői kormány, netán egy nagykoalíció lehetőségét, az pedig szinte az első perctől fogva a fantázia világába tartozott, hogy Prodin kívül más is összetarthatna egy a szélsőbaltól a középre húzó katolikusokig terjedő koalíciót (gyökereit tekintve a kormányfő is az utóbbiak közé tartozik).
Prodi tehát a héten ismét megméretteti magát a képviselőházban és a szenátusban – az előbbiben nincs kockázat, az utóbbiban viszont a megválasztott törvényhozók között csak egyfős többsége van. Itt akkor számíthat győzelemre, ha az örökös szenátorok kiállnak mellette (vagy távol maradnak), illetve ha átcsábít valakit (egy volt Berlusconi-szövetséges már jelezte hajlandóságát). A régi-új kormányfő már Napolitano döntése előtt jelezte, véget akar vetni a balközép tábort aláaknázó vitáknak: tizenkét pontban foglalta össze újbóli kormányzása alapfeltételeit. A pontok között van olyan is, amelyik a miniszterelnök súlyát hivatott erősíteni, többségük azonban az eddigi viszályokat rendezné: be kell tartani a nemzetközi kötelezettségeket (az afganisztáni misszió volt a szenátusi kudarc kiváltó oka); folytatni kell a gazdaság liberalizálását; fel kell gyorsítani az infrastrukturális projektek végrehajtását, beleértve az európai közlekedési folyosókat (az egyik nagy konfliktusforrás az olasz Alpokon is átvezető Torino–Lyon gyorsvasút); tovább kell csökkenteni a költségvetési kiadásokat, köztük a politikai rendszer működéséhez kapcsolódókat; hozzá kell látni társadalombiztosítási rendszer reformjához.
Azt nem sokan gondolják, hogy egy másodszorra nekifutó Prodi-kormánynak lehet esélye mindezek végrehajtására – a baloldali „szövetségesek” zöme azért fog rá szavazni, hogy ne kapjon esélyt a jobboldal –, abban viszont nagy az egyetértés a kommentátorok között, hogy a neheze még csak most jön. Már az is nagyon szép eredmény lesz, ha sikerül az eurózónában megengedett 3 százalék alá szorítani a GDP-arányos deficitet; erre van esély az idén, hiszen az olasz gazdaság a legfrissebb adatok szerint magához tért a stagnálásból. A növekedés azonban nem a belső rendcsinálásnak köszönhető – figyelmeztetnek elemzők –, sokkal inkább az erős európai, mindenekelőtt a német konjunktúrának, s egyelőre az a pozitívum, hogy legalább nem nő a lemaradás az európai versenytársaktól.
