Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kilencvenes évek két nagy élelmiszerbotránya után még Romano Prodinak, az Európai Bizottság korábbi elnökének volt a szívügye az EU élelmiszer-biztonsági hivatalának az életre hívása. Az a mód, ahogy a tagállamok a dioxinfertőzésen (Belgium) és a kergemarha-kóron (Nagy-Britannia) igyekeztek úrrá lenni, megmutatta, hogy mennyire sürgető az uniós szintű szabályozás. Egyrészt mert az árukkal a fertőzések a határokon túlra is terjednek, másrészt mert a tagállamok értékes időt veszítettek azzal, hogy kezdetben nem ismerték fel, majd bagatellizálták a veszélyt. A fogyasztók bizalma érthetően megrendült, veszélyeztetve ezzel teljes ágazatokat, és ismételten nem csak az adott tagországban. Az élelmiszer-biztonsági hivatalnak, amely kezdetben Brüsszelben működött – majd Párma lett a végső székhelye –, az elmúlt években bőven akadt tennivalója. Először Németországban, amikor betiltott antibiotikummal fertőzött borjúhús került forgalomba és bár az érintett húsfeldolgozó üzem mindent megtett az eset kiderülése után a hús kivonására, egy dolgot elmulasztott: nem riasztotta az EU kötelező figyelmeztető rendszerét, mert egyszerűen még nem működött megfelelően az a reflex, hogy uniós érdekek is csorbulnak, tehát az uniós hatóságot is értesíteni kell.
