A tegnap átadott Citadella az elmúlt időszakban teljesen újjászületett, akárcsak az elhanyagolt budai vár, évtizedeken át várta sorsa jobbra fordulását. De ugyanúgy, ahogy a szomszédos várnegyed, a Citadella sem úszta meg a vitákat, amelyek a felújítás kapcsán erőre kaptak. Ugyanis a felújítás legmarkánsabb elemeként új belépési pontok és átjárók jöttek létre az erődfalon. Ezek összekötik a Gellért-hegy két oldalát, és szabadabbá teszik a korábban elzárt belső területeket.
Ez valójában nem csak építészeti és esztétikai megoldás, hanem a genius locira, azaz a hely szellemére is reagál, vagyis a korábbi elnyomó rendszerek szimbóluma után most a szabadság szimbóluma lett a Citadella. Ugyanis bár hívogat mindannyiunkat a hegy tetején álló, most már fehéren világító erőd, korábban nem éppen a magyar szabadság barátjaként vonult be a történelembe.
A múlt árnyai
Az erődöt ugyanis a 1848–49-es szabadságharc leverése után Haynau építtette a pest-budai lakosság megfélemlítésére. A helyszín kiváló választásnak bizonyult, hiszen a hegytetőről az ágyúk közvetlenül a várost tarthatták szemmel. Vagyis egy robusztus, 220 méter hosszú, 60 méter széles, 4 méter vastag falakkal rendelkező erődítmény jött létre, amely szinte árnyékként magasodott a városlakók fölé.
Az 1867-es kiegyezés után megváltozott a funkciója, azonban mindig is az elnyomásra emlékeztette az itt élőket és általában a magyarságot. Majd újabb sötét fejezet jött el a Citadella történelmében, hiszen 1945-ben a német és magyar csapatok légvédelmi tüzérségi bázisként és raktárként használták. A kazamatákban óvóhelyeket és kórházat alakítottak ki. A németek ugyanis veszni hagyták Budapestet, nyilvánvalóan Varsó járt a legrosszabbul, hiszen azt földig rombolták a német-szovjet harcokban, ellenben Prága vagy éppen Bécs viszonylag „ép bőrrel megúszta” a háborús iszonyatot.
Budapest ostromakor itt a Citadellában zajlottak a legvéresebb harcok, a falakon régebben még látszódtak is a lövésnyomok. A háború után a Citadella romos állapotba került. A falakat szétlőtték, az udvarát kiégett roncsok és holttestek borították. 1947-ben állították fel a Szabadság-szobrot – Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását – az erőd mellett, amely végül a szovjet felszabadításnak állított emléket.
A megújulás évtizedei
Az erődítmény a felújítást követően az 1960-as évektől kezdve turisztikai központtá vált: étterem, szálloda és panoptikum nyílt a falai között. A rendszerváltást követő időkben folyamatosan romlott az állapota, és noha 1987-ben az UNESCO a Duna-parti látkép részeként a Világörökség részévé nyilvánította, vállalhatatlanul éktelenkedett a Gellért-hegyen.
Az elmúlt évek felújítása során az erőd falain belül egy mintegy hatezer négyzetméteres, mindenki számára ingyenesen látogatható közpark létesült. A parkból nyíló gyilokjárókról és a kilátóteraszokról Budapest látványos panorámája tárul a látogatók elé. A környező zöldfelület is bővült: a korábbi másfélszeresére, mintegy 20 ezer négyzetméterre nőtt, és különleges növényritkaságokkal gazdagodott.
A már említett nyílások érdekes módon nem csak a viták kereszttüzébe kerültek, ízlések és pofonok, hanem egy korábbi átalakításra is emlékeztetnek. A főváros már a 19. században követelte az erőd lebontását, hiszen a korábbi osztrák elnyomásra és a szabadságharc vérbe fojtására emlékeztette a lakosságot, amire végül 1897-ben jelképesen került sor. A főkapu feletti falrészt kibontották, jelezve, hogy az erőd már nem katonai objektum. 1899-ben pedig a katonaság végleg kivonult, és Budapest tulajdonába került a terület.
Húsvéri emlékek nyomában
De most kanyarodjunk rá a Húsvéthétfőre, amely a keresztény világ legjelentősebb ünnepe, hiszen Jézus feltámadását ünnepeljük. A Citadella környékén, azaz a Gellért-hegyen is jelentős hagyományokra emlékezhetünk, azonban ez mára már sajnos kihalt, de érdemes megemlékezni róla. Ez az úgynevezett budapesti Emmausz-járás, amely a 19. századi városi folklór egyik legszebb fejezeteként a bibliai történetet hozta el a budai lankákra. A kifejezés eredetileg Lukács evangéliumára utal, hiszen a történet szerint a tanítványok Emmauszban találkoztak a feltámadt Jézussal.
Húsvéthétfőn a város német ajkú lakossága, a svábok tömegesen vonultak fel a hegyre, hogy a természetben ünnepeljék meg a feltámadást. Ez a kivonulás az emmauszi tanítványok útját jelképezte, de a vallási tartalom mellett hamar igazi népünnepéllyé, egyfajta tavaszi majálissá vált. A gellért-hegyi lankák ilyenkor megteltek piknikező családokkal, akik bort, sonkát és kalácsot vittek a szabadba. A gyerekek számára a legizgalmasabb program a tojásgurítás volt.
A Gellért-hegy hatalmas, zsibongó közösségi térré alakult, ahol a különböző társadalmi rétegek együtt ünnepelték a feltámadást. Később a filoxéra-járvány elpusztította a hegyoldal szőlőit és a présházak hangulatát, a sétálás hagyománya azonban továbbra is megmaradt. A népszokás az évtizedek alatt fokozatosan átalakult családi kirándulássá, elszakadva eredeti szakrális gyökereitől.
Vagyis a Gellért-hegy nemcsak a panoráma, a Citadella, a hatalmas zöld, a városformáló sziluettje vagy éppen a mélyben megbújó gyógyforrások miatt fontos számunkra, hanem Budapest egyik legérdekesebb húsvéti emlékhelyeként is bevonult a magyar történelembe.
