Ahogy Oroszország Ukrajna elleni háborúja az ötödik évébe lép, az a gazdaság, amely ezt a konfliktust finanszírozza és fenntartja, alapjaiban alakult át – méghozzá olyan módon, amelyet egy újabb megrázkódtatás nélkül aligha, talán egyáltalán nem lehet majd visszafordítani. Nyugaton sokan még mindig arra várnak, hogy az orosz gazdaság összeomoljon. De nem fog – viszont talpra sem áll majd egy jó ideig.
Inkább abba az állapotba került, amit a hegymászók „halálzónának” neveznek: a 8 ezer méter feletti magasságba, ahol az emberi szervezet gyorsabban emészti fel önmagát, mint ahogyan regenerálódni képes. Vlagyimir Putyin rendszere még működik, de már önmaga ellen dolgozik.
Az orosz gazdaság egyfajta negatív egyensúlyban rekedt: látszólag egyben tartja magát, miközben folyamatosan feléli saját jövőbeli teljesítőképességét. Az exportbevételek csökkennek, a gyengélkedő gazdasági teljesítmény pedig nem termel elegendő többletadót a költségvetési rések betömésére. A növekedés 2025-ben mindössze 1 százalék volt, az idei kilátások pedig ennél is kedvezőtlenebbek.
Ömlik a pénz a hadiparba, a többi szektor szenved
Az elmúlt négy évben az orosz gazdaság kettévált, mintha két külön anyagcsere-rendszer működne egymás mellett. Az elsőbe a hadiipar és a hadsereghez közvetlenül kapcsolódó ágazatok tartoznak – ezek a létfontosságú szervek, amelyek elsőként kapják a „vérkeringést”. Ezekben az iparágakban nő a termelés, bővül a foglalkoztatás, érkeznek a beruházások. Elsőbbséget élveznek a munkaerő, a tőke és az importhoz való hozzáférés terén.
A második rendszerbe minden más tartozik: a magánvállalkozások, a kis- és középvállalatok, a fogyasztási cikkeket előállító iparágak. Ők azok a végtagok, amelyek kint maradnak a hidegben. Papíron az orosz feldolgozóipar az elmúlt három évben összesen 18,3 százalékkal bővült. A teljes növekmény – sőt annál is több – azonban a hadiiparból származott.
A védelmi megrendelésekhez kötődő gyártás önmagában 20 százalékkal dobta meg az összesített adatot, ami azt jelenti, hogy a civil ipar ugyanebben az időszakban valójában zsugorodott
– mondja Alexandra Prokopenko a The Economist elemzésében.
A Carnegie Russia Eurasia Centre kutatója szerint az új gazdasági szerkezet legveszélyesebb sajátossága azonban az az üzemanyag, amely működteti. Az orosz gazdaság ma lényegében „katonai járadékon” fut: a költségvetésből a védelmi vállalatokhoz áramló források béreket és gazdasági aktivitást generálnak. Első pillantásra ez emlékeztet a 2000-es évek olajbevételeire. A különbség azonban alapvető.
Az olajjáradék a rendszeren kívülről érkezett: külföldiek fizettek egy piacképes termékért, a pénz pedig valós multiplikátorhatásokkal forgott tovább a gazdaságban. A katonai járadék ezzel szemben belső újraelosztás, ráadásul olyan eszközök irányába, amelyeket megsemmisítésre terveztek. A gazdasági „test” saját izomszövetét égeti el energiáért.
Cudar idők jönnek a háború után is
Ez nem egy klasszikus, ciklikus visszaesés, amelyet monetáris vagy fiskális eszközökkel helyre lehet billenteni. A recesszió olyan, mint a kimerültség: ha pihen a szervezet, regenerálódik. Oroszország állapota inkább a magashegyi betegséghez hasonlít: minél tovább marad ebben a zónában, annál súlyosabbá válik a helyzet.
Ha a Kreml szemszögéből nézzük a visszaereszkedés számtanát, a kép még komorabb. A védelmi szektor ma a GDP mintegy 8 százalékát adja. Alexandra Prokopenko szerint a leszerelés – úgy hogy közben ne alakuljon ki gazdasági krízis – öt feltétel egyidejű teljesülését igényelné.
- Olyan hiteles biztonsági garanciákat, amelyek megfelelnek a Kreml fenyegetettség-érzékelésének – ez határozná meg, milyen mértékben építené újjá katonai képességeit.
- Tömeges leszerelést, hatékony átképzési programokkal.
- Legalább részleges szankcióenyhítést, különösen a technológiai hozzáférés terén.
- A védelmi beszerzési rendszer gyökeres átalakítását, amely a költségvetési források „elnyelése” helyett a hatékonyságot helyezi előtérbe.
- Egy egészséges, kis- és középvállalatokból álló ökoszisztémát, amely képes felszívni az átcsoportosított erőforrásokat és innovációt generálni.
Óriási szerencse és stratégia kell majd ahhoz, hogy ez az öt feltétel egyszerre teljesüljön.
Európa gyengélkedése időt adhat az oroszoknak
Közben a költségvetési „oxigén” is egyre fogy.
A büdzsé hiánya 2025-re 5,6 ezermilliárd rubelre (73 milliárd dollárra), a GDP 2,6 százalékára ugrott – ez a legmagasabb szint a járvány óta. Az államadósság utáni kamatkiadások idén meghaladják az oktatásra és az egészségügyre együttesen fordított összeget.
Az olajárak további nyomást helyeznek a rendszerre. Az orosz export fő típusa, az Urals nyersolaj jelenleg 25–30 százalékos diszkonttal forog a Brent jegyzéséhez képest, így az exportbevételek a 2020 óta látott legalacsonyabb szint felé tartanak. Az olaj- és gázbevételek januárban éves alapon a felére estek vissza, alig 400 milliárd rubel alá.
A közgazdasági tankönyvek logikája szerint a romló gazdasági feltételeknek tárgyalóasztalhoz kellene kényszeríteniük a Kremlt: egy racionális szereplő, ha a költségek emelkednek, kijáratot keres. Csakhogy Vlagyimir Putyin nem csupán a saját oxigénmérőjét figyeli, hanem a többi „hegymászót” is.
Amit lát: egy strukturális válsággal küzdő, politikailag megosztott Európa, amely stratégiai kérdésekben – köztük Oroszország ügyében – is nehezen jut közös nevezőre; egy kimerült Ukrajna, amely nyugati támogatásra szorul, s ez a támogatás minden választási ciklussal meginoghat; valamint egy világgazdaság, ahol sok szereplő maga is levegőért kapkod, miközben az egekbe szökő adósságszintek és a kereskedelem fegyverként való használata újabb válságot vetítenek előre.
Ha a versenytársak is gyengülnek, akkor a számítás megfordul. Az a gazdasági nyomás tehát, amelynek kompromisszumra kellene ösztönöznie, inkább a kitartás logikáját erősíti meg.
Nemcsak a háborúról szól az orosz-európai konfrontáció
Van azonban egy még mélyebb réteg. A Carnegie Russia Eurasia Centre kutatója úgy véli, az orosz elit köreiben – nemcsak a Kremlben – szinte általános meggyőződéssé vált, hogy bárhogyan is ér véget a háború, a Nyugat végső célja Oroszország tartós stratégiai korlátozása. Nem pusztán Ukrajna miatt kiszabott „büntetésről” van szó, hanem arról, hogy hosszú távon visszafogják az ország fejlődési potenciálját. Ezt a hitet egyre nehezebb cáfolni: nyugati döntéshozók nyíltan beszélnek Oroszország feltartóztatásának terveiről.
Ha mindkét fél tartós szembenállásra rendezkedik be, akkor ennek megfelelően cselekszik – és a konfrontáció válik az egyetlen stabil kimenetté. Oroszország a növekvő költségek ellenére is folytatja a háborút.
Logikus döntés lehet kitartani, és abban bízni, hogy valami megváltozik: megreped a nyugati koalíció, kimerül Ukrajna, vagy éppen Donald Trump prioritásai tolódnak el.
Ráadásul az oroszok minden bizonnyal képesek még belátható ideig folytatni a háborút. Ám a halálzónában egyetlen hegymászó sem maradhat örökké – és nem mindenki éli túl az ereszkedést sem. A Kreml számára a gazdasági leépülés elkerülésének minimumfeltétele a háború lezárása. Ám ez önmagában nem garantálja a kilábalást. Viszont minden egyes, ebben a magasságban eltöltött év növeli a rendszerszintű kockázatokat: egy fiskális válság, intézményi összeomlás, vagy olyan mértékű károsodás esélyét, amelyet a háború utáni politika sem tud majd helyrehozni.
A kérdés, amelyet a nyugati döntéshozóknak fel kell tenniük, nem csupán az, mikor kezdődik meg az ereszkedés – hanem az is, milyen Oroszország ér majd földet, és van-e bárkinek terve arra, ami utána következik.