2024-ben az Európai Unióban a fiatalok átlagosan 26,2 éves korukban hagyták el szüleik otthonát, ami kismértékben elmarad a 2023-ban mért 26,3 évtől – ez derül ki az Eurostat nemrég kiadott, a lakáspiaccal összefüggő adatsorából.
Az adathalmazból az is leszűrhető még – a magyar adatokon túl –, hogy 2002 óta ez a különköltözési átlagéletkor enyhén ingadozik a 2019-es 26,1 év és a 2006-os 26,8 év között, ha a becsült uniós átlagot vesszük alapul.
A szülői ház vagy lakás elhagyásának legmagasabb – 30 évnél idősebb kort jelentő – átlagéletkorát Horvátországban (31,3 év), Szlovákiában (30,9), Görögországban (30,7), Olaszországban (30,1) és Spanyolországban (30,0) regisztrálták. Ezzel szemben a három legalacsonyabb átlagéletkort Finnországban (21,4 év), Dániában (21,7) és Svédországban (21,9) mérték, ezen országokban távoznak hazulról a legkorábbi életkorban.
22 tagállamban sikerülhet a fiataloknak a 30. születésnapjuk előtt elköltözni otthonról, legalábbis ha az átlaghoz tartoznak.
A szélsőértékek között konkrétan tíz esztendőnyi az eltérés: a finn 21,4 és a horvát 31,3 év a két véglet.
A későbbi korban történő elköltözés arányaiban a mediterráneumi, dél-európai országok fiataljaira jellemzőbb, míg az északi, skandináv régióban élők hamarabb lelépnek otthonról.
Az árszint is hozzájárul, hogy eddig maradnak otthon a hazai fiatalok
A friss adatok alapján Magyarországon valamivel kedvezőtlenebb helyzetkép rajzolódik ki: gyakorlatilag plusz egy évet töltenek otthon átlagosan a fiatalok, mielőtt saját otthont, lakhatást tudnak teremteni maguknak.
Ez az uniós 26,2 évhez képest a 27,1 éves kort takarja: avagy tavaly az összes magyar fiatal fele 27 évesen még a szüleinél lakott.
Ez az országrangsorban a középmezőny alját jelenti, egész pontosan a 16. helyen állunk.
Téves lenne viszont alapvetően azt hinni, hogy pusztán kényelmi oka lenne a jelenségnek, hogy a mamahotelezés preferálása lenne a fő motivációjuk. Az ingatlanárak rohamos növekedési üteme ugyanis ezt a percepciót erőteljesen cáfolja.
Az Eurostat már jóval korábban tudtunkra adta, hogy 260 százalékkal ugrottak meg a magyarországi ingatlanárak, ezzel hazánk produkálta a legkiemelkedőbb lakásár-emelkedést az elmúlt 15 évben EU-szerte. De a közelmúltban a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) átfogó elemzéséből is arra derült fény, hogy a nominális lakásárindex Magyarországon elérte a 310 százalékot, bőven megnégyszereződött (!), így az EU-ban abszolúte nálunk a leggyorsabb a drágulás. Ezenfelül az albérletek drágulásában is dobogós helyezést, a harmadik legdurvább rátát hozta össze hazánk az utóbbi másfél évtizedben, s ez 124 százalékos pluszt jelent.
Mindezt pedig reálértéken nem követte le a bérszínvonal alakulása, és olykor még az átlagjövedelem sem biztosít elegendő pénzügyi alapot az egyéni hitelfelvételhez. Itt a havi törlesztőrészletet a nettó kereset 50 százalékában maximáló JTM-, azaz adósságfékszabály határolja be a mozgásteret, valamint az, hogy legalább 10 százalékos önerő kell az első lakáshoz, de általánosan a vételár minimum 20 százalékát várják el a bankok a hitelezéshez.
Az állami kamattámogatott hitelek elérhetősége egyes társadalmi rétegeknek jelenthet ugyan számottevő segítséget, a kinézett lakáshitel igénybevételéhez szükséges önrész előteremtésébe azonban sokaknak beletörik a bicskája idehaza.
Holott egy 2024 utolsó negyedévére vonatkozó hazai felmérés arra jutott: a 19-29 éves korosztály körében tízből négyen a szülőkkel élnek jelenleg együtt, ám az érintettek egyharmada amint csak lehet, elhagyná a szülői házat. A lakásvásárlást tervezőknek csak 24 százaléka tudná kizárólag saját erőből megoldani a lakásszerzést, a maradék 76 százalék pedig kénytelen kisebb-nagyobb hitelhez folyamodni.
A törzsadatokra visszatérve, érdekesség, hogy a szomszédos tagállamokban csupán Ausztria esetében látható kedvezőbb, 25,3 éves átlagos elköltözési kort jelző adat.
A V4 országainak összehasonlításában pedig csak Szlovákia mutat kiábrándítóbb, 30,9 évre rúgó átlagot, ám a többi három nemzetnél – köztük a magyarok esetében is – harminc alatt sikerül kirepülnie az új életet kezdő fiataloknak.
Ilyenek a trendek tíz éves távlatban
Ami a kiolvasható trendeket illeti, 2015-höz képest a magyar adatok 2024-re négy ezrelékponttal fényesebbek lettek, noha az EU-s átlag is – két ezrelékpontot – javított tíz év alatt.
Ugyanakkor az elmúlt évtized folyamán a legszembetűnőbb módon Litvániában javult az elköltözési életkor, 36,6 évről 23,6-re. Ezután jön Lengyelország, amelyik 28,3-ről 26,7-re, Málta pedig 30,5-ről 29 évre javított.
A becsült adatokban a legkiugróbb romlás Svédországban történt tíz év leforgása alatt, 19,7-ről 21,9 évre. Eközben Görögországban 29,4-ről 30,7-re, míg Belgiumban 25 évről 26,2-re nőtt az átlagéletkor elköltözéskor.
Stabilan tartották viszont a beállított szintet a portugálok, az olaszok, a szlovákok és a horvátok is az utóbbi 10 évben.
A fentiek szerint két évnél sokkal nagyobb kilengést egyik EU-tagállam sem produkált évtizedes viszonylatban.
Az is látható, hogy a többség, 14 tagállam pozitív változást tudott elkönyvelni. A többi között Csehország is azon EU-s tagországok közé tartozik, amely enyhén – 0,7 évvel – javította, 26,5-ről 25,8-re a tíz évvel korábbi adatát – vagyis egyik visegrádi országban sem romlott ez a mutató, minket is beleértve.
A hazánkkal földrajzilag határos uniós államok közül egyedül Szlovéniában történt negatív változás, ott 2015 és 2024 között 28,2-ről 28,9-re nőtt az otthonról kikerülés átlagos életkora.
Mennyi pénzt kíván meg a lakhatás?
Az is levonható az eurostatos adatokból, hogy bár a lakhatási költség témája folyvást vita tárgyát képezi a közbeszédben, mégis a fiatalokat valamivel súlyosabban érintik a lakhatással kapcsolatos költségek. 2024-ben az EU-ban a fiatalok (15-29 évesek) 9,7 százaléka élt olyan háztartásban, amely a rendelkezésre álló jövedelmének legalább 40 százalékát költötte lakhatásra, míg ugyanez az arány a teljes népesség esetében 8,2 százalék volt. Ez a lakhatási költségek túlterheltségének rátája.
Azaz a fiatalabb korosztályok tagjainak arányaiban jelentősen többet kell fordítaniuk a lakhatásuk fedezésére, mint idősebb polgártársaiknak – legalábbis sok helyen ez a tendencia figyelhető meg.
A tavalyi évben az uniós országok között jelentős eltérések voltak ebben az arányszámban. Görögországban (30,3 százalék) és Dániában (28,9 százalék) volt a legdurvább a lakhatási költségek túlterheltségi rátája, messze meghaladva – kétszeresen is – Hollandia (15,3 százalék), Németország (14,8 százalék) és Svédország (13,5 százalék) szintjét. A skála másik végén nagyságrendileg kedvezőbb a kép: Horvátországban (2,1 százalék), Cipruson (2,8 százalék) és Szlovéniában (3,0 százalék) volt a legalacsonyabb a lakhatási költségek túlterheltségének aránya.
A 27-ből 16 uniós tagállamban a lakhatási költségek túlzott terheltsége magasabb volt a 15-29 éves korosztályban, mint a teljes népesség körében.
A legnagyobb különbség e két csoport között Dániában volt, ahol a differencia 14,3 százalékpont, és ezt követte Hollandia 8,4 százalékpontnyi eltéréssel.
A magyarországi lakhatási költségek e szempontból a középmagas kategóriába esnek uniós összevetésben, és csekély különbözet mutatkozik az ifjabb és az idősebb korosztály lakásköltségei közt: 8,4 százalék a fiatalabbaknál, és 8,5 százalék a teljes népességben.
Némelyik olyan országban, ahol az ifjúság tagjai hajlamosak hamarabb elköltözni, mint például Dániában, Hollandiában, Németországban, Svédországban és Finnországban, magasabbak is a fiatalok lakhatással összefüggő költségei.
Azon országokban, ahol a fiatalok később költöznek el a szülői házból, mint például Cipruson, Horvátországban és Olaszországban, általában alacsonyabb szintű lakhatási költségekről számolnak be. A görögöknél azonban a legrosszabb kombinációt látni: a fiatalok viszonylag kései elköltözése ellenére a lakhatási költségek túlterheltsége továbbra is magas a turizmusra fókuszáló ország lakói számára.