Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Ma is feladja a leckét a közgazdászoknak a monetarizmushoz kapcsolódó, a hetvenes években kirobbant vita, amelyet a magyar származású közgazdász, Milton Friedman egy 1967-es szimpóziumi beszéde indított el − derült ki a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE) konferenciáján. A kérdést, miszerint \"csak a pénz számít-e\", a mai közgazdászok úgy fordítják le, hogy mit tehet a monetáris politika a válságkezelésben.
Arra a kérdésre, hogy a pénzmennyiség növelésével elérhető-e bármilyen hatás a reálgazdaságban vagy csak az árszínvonal változtatható vele, Friedman válasza az, hogy mindkettőre hatni fog a pénzmennyiség változása, legfeljebb az arányok − vagyis hogy a reáljövedelmek értékére, illetve az inflációra milyen mértékben gyakorol hatást a monetáris bázis növelése − lehetnek kérdésesek − állapította meg Király Júlia, az MNB alelnöke.
A monetarizmus e klasszikus kérdése ma is foglalkoztatja a gyakorló közgazdászokat − hangzott el többször is a konferencián. Például az amerikai jegybanknál jelenleg egy nominális GDP-t követő rendszer kidolgozásán munkálkodnak az elemzők, amelynek lényege éppen az lenne, hogy összekötné az árszínvonalat és a reálgazdasági célszámokat, amelyekhez hozzárendelhetővé tenné a jelenleg is futó mennyiségi lazítások keretében történő pénzmennyiség-változásra ható monetáris intézkedéseket.
Friedman ez irányú felvetése az volt, hogy a pénzmennyiség növelésével − vagy a nominális kamatláb mozgatásával − a jegybank \"megveheti\" a kisebb munkanélküliséget. A monetaristák érveléséhez ugyanis nagyban kapcsolódott az A. W. Phillips statisztikus által felállított empirikus eredetű modell, amely szerint egy adott gazdaságban minél alacsonyabb a munkanélküliség szintje, annál gyorsabban nőnek a munkabérek, vagyis az infláció és a munkanélküliség közötti fordítottan arányos összefüggést vázolta fel. Ez a tétel ma is alapvetően meghatározza a jegybanki eszközöktől várt eredményeket − a Fednek például nem véletlenül a foglalkoztatásra és az inflációra vannak jelenleg is középtávon meghatározott céljai.
A világ valamennyi nagy jegybankja időközben átállt az inflációs célkövetésre, a munkanélküliségnél pedig egy becsült \"természetes rátát\" próbálnak meghatározni, ami kvázi a potenciális gazdasági növekedésnek az egyik indikátora − emelte ki Király a monetaristákhoz köthető közgazdasági viták egyik gyakorlati beépülését a jegybanki szerepfelfogásba. Emellett hangsúlyozta a jegybanki hitelesség szerepét, vagyis azt a képességet, hogy a gazdasági szereplők elhiszik a jegybanknak, hogy a monetáris bázis alakításával képes lesz elérni a kitűzött monetáris célokat. Csodát ugyanakkor nem kell várni a jegybankoktól, Friedman is csak annyit állított, hogy a monetáris politika feladata a gépezet megfelelő \"olajozása\", nem pedig annak irányítása − fogalmazott az MNB alelnöke.
Friedman a gazdaságpolitikát támogató ideológus és politikai kérdésekben is aktív közszereplő volt, aki alapvetően a pozitív közgazdaság-tudománynak, vagyis annak a híve, hogy hipotézist kell tudni készíteni, ami segít előre jelezni folyamatokat, de az már másodlagos, hogy ezek az elméletek kiálljanak egy empirikus tesztet. A friedmani pozitív tudás lényege, hogy egyre jobb hipotéziseket tudjunk adni egy-egy elméleti megközelítésben, de ezen hipotéziseknek értéksemlegeseknek kell maradniuk, vagyis relevanciájukat kizárólag a predikciós képességük határozza meg. Friedman ezt úgy fogalmazta meg, hogy minél jelentősebb egy elmélet, annál kevésbé valóságos feltételezésekre épül. E kijelentéssel módszertanilag akarta megvédeni a hevesen kritizált neoklasszikus árelméletet, ám ezzel valójában támadhatóvá tette. A közgazdaságtani metodológia ilyen középpontba helyezésének ugyanis ideológiai következményei vannak.
A közgazdász a konkrét kritikákra nem válaszolt, sőt hírnevének az sem tett jót, hogy kétes katonai diktatúrák − így a chilei − gazdasági programjához asszisztált, miközben politikai felfogása szerint radikálisan liberális maradt. Vagyis az állami közbeavatkozást szinte minden területről száműzte volna, még onnan is, ahol az állami monopóliumnak fontos az ármeghatározó szerepe. Így került Friedman politikája a 80-as évek nagy konzervatív fordulatának fősodorjába, az Egyesült Államokban Ronald Reagan, Európában Margaret Thatcher vált az aktív közéleti szerepet vállaló Friedman követőjévé.
De Friedman meg is osztotta a közgazdászokat, ami a mostani pénzügyi válságban − például a jegybanki mandátumok körüli vita kapcsán − különösen látványos. A konferencián szintén szóba került, hogy a monetarista vita nem minden előzmény nélküli, hiszen például egykor Franciaországban már élénken foglalkoztatta az udvarban tevékeny gondolkodókat a nemesfémmennyiség változásának hatása a jólétre. Ahogyan azóta is vannak olyanok − például ma a poszt-keynesiánusok −, akik szerint a jegybankra nem lehet a gazdaságon kívüli szereplőként gondolni, mint amely kívülről (exogén módon) képes a pénzkínálat befolyásolására. Ők − Keynes nyomdokain − inkább az endogén pénzelméletben hisznek, vagyis abban, hogy a gazdasági szereplők − ideértve a jegybankot is − tranzakcióikon keresztül határozzák meg a pénz keresletét. Az utóbbi − szerintük − a pénzmennyiséget meghatározó legfontosabb tényező, szemben a friedmani exogén pénzelmélettel, amely szerint a pénzkínálat a meghatározó.
