Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A második kamatvágás után már tényként kezelhető az MNB monetáris tanácsában feszülő, a három belső tag (az elnök és a két alelnök), valamint a bő egy éve kinevezett négy külső tag közti ellentét − a kamatdöntéseket követő sajtótájékoztatók légköre alapján ez valószínűleg nem is pusztán szakmai eredetű. Úgy tűnik, hogy Magyarországnak ma két monetáris tanácsa van, erőviszonyuk határozza meg a jegybanki irányt.
A \"szűk többség\", azaz a külső tagok által irányított tanács szemmel láthatóan más jegybanki szerepfelfogást követ, mint a régi \"kisebbség\", így a törés hordereje túlmutat a kamatvágáson. A belső tagok testesítik meg a Magyarországon 2001 óta törvényileg előírt monetáris rendszert; az MNB akkor döntött a szűk sávos árfolyamrendszer és a csúszó leértékelés feladása, illetve az inflációs célkövetés stratégiája mellett. A külső tagok viszont a fiskális élénkítés monetáris támogatását látják szükségesnek, amihez muníciót kapnak a világban zajló monetáris politikai irányváltásból is. Hajlandóak vállalni a lazítás nem csekély hazai árát is, vagyis az inflációs célkövetés feladását. Azért nem csekély ez az ár, mert a világban a reálgazdasági folyamatok olyan inflációcsökkentő hatással járnak, hogy széles tér nyílik a beavatkozásra a nagy jegybankok előtt. Nem így Magyarországon, ahol a költségvetési unortodoxia, illetve az államadósság nehézkes finanszírozásának együttese szabja meg az inflációs pályát, ami − reálgazdasági igények ide vagy oda − egy inflációs célkövető rendszerben semmilyen lazításnak nem engedne teret. Az MNB-ben ezért nem alakulhatott ki az az egység, ami a hiteles monetáris irányváltáshoz kell − ehelyett olyan súlyos lett az eltérő szerepfelfogásokból eredő konfliktus, hogy a hatékony jegybanki válságkezelést akadályozó párhuzamos monetáris valóságok küzdelme bontakozott ki.
A párhuzamos valóságok nem sokáig maradhatnak fenn, hiszen a belső tagok mandátuma jövő tavasz és nyár között lejár, addig viszont két választásuk lehet: vagy csendben asszisztálnak távozásukig az irányváltáshoz, vagy mandátumuk kollektív visszaadásával akadályozzák meg a jegybank külső bevételét. Ez utóbbi teljesen explicitté tenné a két monetáris valóság ütközését és bizonyosan hatalmas hullámokat verne a forintpiacon, ami jó időre megakaszthatná a kamatcsökkentési ciklus folytatását.
De nem ezért lenne érdemes elgondolkozni a lemondásról, hanem a szakmai becsület védelmében. Ha nem mondanak le, azzal végérvényesen beteljesülhet a négy külső tag által közvetített akarat és Magyarországon a reáljövedelmek zuhanásáért felelős infláció mellett a jegybank feladja az árstabilitást őrző szerepét.
