Miért nem szeretem a gazdagokat?
Ki nem állhatom a gazdagokat, mert amikor megjelenik a top 100-as listájuk az adatokkal, a feleségem mindig az orrom alá nyomja, és bejelenti, hogy legalább egy kiskosztümöt szeretne. Már látott is egyet, és az mindössze 37 ezer forint!
Nem kedvelem a gazdagokat, mert Kálmán bácsi szerint, ha egy ilyen milliomos beül az étterembe, meg sem nézi az étlap jobb oldalát. Úgy meg − szerintem − nem is lehet rendelni. Az ár úgy hozzátartozik az ételhez, mint a gesztenyével töltött fácánhoz az áfonya vagy a burgonyakrokett. Vagyis krumpli.
Nem csípem a gazdagokat, mert amikor az egymás melletti sávban állunk a pirosnál, és én odalépek, ők bambán ülnek az Audijukban, és úgy tesznek, mintha nem is lenne ötven lóval több a fenekük alatt. Ráadásul féltik is azt a tyúkszaros életüket, mert mindig bekapcsolják a biztonsági övet.
Egyébként van közöttük egypár kellemes fazon is, de én még őket sem kedvelem, mert csináltatott öltönyt hordanak, nem jó nekik a konfekció. Pedig néhányukat azóta ismerem, amióta az anyjuk a rövidnadrágjuk kantárjánál fogva ráncigálta fel őket az első emeletre, amikor az Úttörő Áruházban szezonvégi kiárusítás volt.
Nem szeretem a gazdagokat, mert állandóan mobiltelefon van a fülükön, az enyémet meg már két napja nem találom. Igen, próbáltam felhívni a saját számomat, hogy a csengés nyomra vezessen, de közben nyilván már lemerült az aksi is.
Ki nem állhatom a gazdag embereket, mert feltűnően jó nyakkendőcsomókat tudnak kötni. Biztos tartanak odahaza egy nyakkendőkötési projektmenedzsert is, mert már nem tudnak mit csinálni jó dolgukban.
Az egyik ember olyan, mint a másik, egész életemben harcoltam az előítéletek ellen, de a gazdagokat zsigerből nem szeretem. A színházban például mindig előttem ülnek. A múltkor − van egypár jó emberem a dalszínháznál − direkt az első sorba vettem jegyet az Aidára. Hát kit látok a zenekari árokban...?
A gazdagokat azért sem szeretem, mert őket mindig behívják a tévé reggeli műsoraiba blamálni magukat, miközben én odahaza még a beretválkozásnál szerzett arcsérüléseimet ápolom timsóval.
Nem kedvelem én sehogyan sem ezeket a gazdagokat, mert túlságosan mohók. Láttam az egyiküket, amikor pont előttem vásárolta meg egy hajléktalantól az utolsó Flasztert.
Azért sem kedvelem őket, mert szinte valamennyien leszoktak a dohányzásról. Hja, kérem, így könnyű gazdagnak lenni!
Egyébként semmi vád nem érhet: még a barátaim között is van egypár rendes gazdag, csak én nem szeretem őket. Le merném fogadni: ahogy megjelenik a 100-as lista, sztárügyvédeikkel már íratják is a helyreigazítási kérelmeket, hogy őket előrébb kellett volna sorolni. Mert ezek egymással is rivalizálnak. Pedig az egész egy nagy klikk. És főleg az a baj, hogy kirekesztőek. Másokat nem hajlandók bevenni a buliba. Pedig én megelégednék a 101. hellyel is...
Miért szeretem a gazdagokat?
Főleg azért szeretem a gazdagokat, mert mindegyiknek van egy remek sztorija arról, hogyan gazdagodott meg. Kezdetben elég volt hozzá egyetlen dollár is, de ahhoz persze Henry Fordnak kellett lenni. Aztán az is tetszett, amikor egy amerikai milliomos elmesélte: az USA-ban egykor 20 centért minden szupermarket visszavásárolta az üres sörös- és üdítősdobozokat. A visszaváltóhelyek azonban este bezártak, pont akkor, amikor a csöveseknek, kábítósoknak éppen pénzre lett volna szükségük. A mi emberünk ekkor nyitotta meg visszaváltó standját, de ő csak 10 centet fizetett egy dobozért, amit másnap természetesen 20 centért váltott vissza... Még meggyőzőbb annak a vállalkozónak az esete, aki azt mesélte el emlékirataiban, hogyan lett milliárdos három nap alatt: "Első nap vettem egy almát 10 centért a nagybani piacon, és a cityben eladtam 20 centért, ami ugyebár százszázalékos haszon. De a pénzt nem vertem el, hanem másnap már két almát vettem belőle, így ez a profitom 20 centre rúgott. A harmadik napon pedig meghalt a nagybátyám, és örököltem egymilliárd dollárt!" Azért is szeretem a gazdagokat, mert egyikük sem akart hamar meggazdagodni. Példaként említem a nagy tőzsdemágust, André Kostolanyt, aki még a forradalom előtt vásárolt orosz cári kötvényeket, és mindössze 70 évet kellett várnia arra, hogy az üzlet bejöjjön. A milliomosokat azért kedvelem, mert általában az eszükkel tettek szert a vagyonukra. A jól öltözött idős úr azzal állított be egy New York-i bankba, hogy 1000 dollár hitelre lenne szüksége, de csak egy hétre. "Valami hitelbiztosíték még ilyen szerény összegű kölcsönhöz is kell" − mondotta a banktisztviselő. "Itt áll a bank előtt a Rolls-Royce-om, addig itt hagyom maguknál." Egy hét múlva az adós pontosan jelentkezett, kiszámolták a tőke után járó kamatot és kezelési költségeket − 1005 dollárt és 40 centet kellett fizetnie. A bankár megkérdezte: "Uram, közben rájöttünk, hogy ön Onassis, a milliárdos hajómágnás. Árulja el, miért kellett magának 1000 dollár kölcsön?" "Mit gondol, hol tudtam volna parkolni egy hétig Manhattanben 5 dollár 40 centért?" És én kedvelem a gazdag magyarokat is. A nem gazdagok irigységből újgazdagnak nevezték el őket, mivel a mi generációnk már nem is ismerhette a régi gazdagokat. Az újgazda szónak nálunk pejoratív jelentése van, de csak addig, amíg meg nem jelennek a legújabb gazdagok. De ahhoz előbb államosítani kellene mindent, hogy megint lehessen privatizálni. Mert nálunk nem lehet elsütni a 10 centes sztorikat, hiszen valljuk be, hogy a mai magyar gazdagság forrása azért mégiscsak a privatizáció volt. Persze olyan is akad, akit a nők tettek milliomossá. Mert azelőtt milliárdos volt...
Trunkó Barnabás jegyzete
(A magazin a Magyar Hírlap gondozásában jelent meg)
