Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
− Szakértői szemmel a kormány eddig megismert munkaerő-piaci terveiból milyen kép rajzolódik ki?
− Megpróbálom röviden összefoglalni, mire gondolhat a kormány. A foglalkoztatás növeléséhez mind a keresletet, mind a kínálatot ösztönözni kell. A kereslet adócsökkentéssel és az adminisztratív terhek csökkentésével élénkíthető, valamint a társadalmi párbeszédből fakadó korlátok eltávolításával. A kínálatot egyrészt szintén adócsökkentéssel kell ösztönözni, másrészt úgy, hogy meg kell szigorítani a korhatár előtti nyugdíjba vonulást, sőt a már rokkantnyugdíjba vonultak egy részét is újból munkába kell állítani. Drasztikusan meg kell szigorítani a segélyezést, és végül megváltoztatni a szakképzés jellegét és szerkezetét. Ez határozott, átfogó és logikus tervnek tűnik. Csakhogy az ördög, szokása szerint, a részletekben lakik, és a részletekkel a diagnózis és a terápia esetében is bajok vannak.
− Milyen bajokra gondol?
− Az adóváltozások korlátozott hatására már sokan felhívták a figyelmet. Arra is, hogy a magas jövedelműek munkakínálata mérsékelten érzékeny a marginális adókulcs változására, és arra is, hogy a vállalati adóteher csak viszonylag szűk és a növekedés szempontjából nem meghatározó körben csökken érdemben: a nyereséges kis- és középvállalatoknál. Közben fontos és nyereséges húzóágazatokban az adóteher tetemesen növekszik. A nyugdíjazás és a segélyezés szigorításától a terv sokkal nagyobb hozamot vár, mint ami reálisan elképzelhető. A szakképzésre vonatkozó tervet pedig minden részletében elhibázottnak tartom.
Tehernek tekintik az érdekegyeztetést
− A nemzetgazdasági miniszter az adminisztratív terhek csökkentésétől remél mintegy 500 milliárd forintos vállalati költségmegtakarítást.
− Megemelem a kalapom azok előtt, akik az adminisztratív tehercsökkentéssel kapcsolatos anyagot készítették. El nem tudom képzelni, hogyan tudták kiszámítani, hogy az egyszerűsített foglalkoztatás közterhének újszerű kiszámításával a vállalkozások 3,4 milliárdot, a kárfelelősség kockázatának csökkentésével 2 milliárdot takarítanak meg, a munkaidő-beosztás szabályainak módosítása pedig 50 ezer új munkahelyet teremt majd, se többet, se kevesebbet. Ezek szerintem \"hasszámok\", vagy legalábbis annak kell tekinteni őket, amíg a számítási anyagok nem kerülnek nyilvánosságra. Márpedig ilyenekre a Széll Kálmán tervben semmilyen hivatkozás nem található.
− Mit lehet akkor komolyan venni ebből?
− Azt például nagyon komolyan kell venni, hogy a kormányprogram adminisztratív tehertételnek tekinti az érdekegyeztetést, az üzemi tanácsok kötelező felállításának eltörlését például úgy indokolja, hogy \"az intézkedéssel megszűnik a munkavállaló valós védelmét ellátni nem tudó, a vállalatvezető idejét rabló kötelezettség\". Azt is komolyan kell venni, hogy radikálisan gyengítik a munkahelyek védelmét és erősítik a munkáltató hatalmát szinte minden munkaügyi kérdésben. Pedig Magyarországon a munkavállalói érdekképviselet ma is gyenge, a munkahelyeket pedig eddig is sokkal kevésbé védte a szabályozás, mint a kontinentális európai országokban. Ennek vannak előnyei, de komoly hátrányai is, amik világosan megmutatkoztak a válság éveiben.
− Mennyi embert lehet bevonni a magyar munkaerőpiacra? Mennyire reálisak a kormány ciklus végéig felvázolt elképzelései a foglalkoztatottság növeléséről?
− Ilyen számokat, hogy x év alatt z darab munkahelyet teremtünk, nincs sok értelme mondani. Ez már csak azért is groteszk, mert ha valaki előveszi a Gyurcsány-kormány által írt Új Magyarország fejlesztési tervet, láthatja, hogy ott ugyanennyi idő alatt ugyanennyi új munkahelyet ígértek. Nem mond semmi újat Matolcsy György, csak ugyanazt, mint Gyurcsány Ferenc. Ezek is hasszámok, és indokolatlanul optimisták. Mint arra a régi Költségvetési Tanács számításai rávilágítottak: ahhoz, hogy néhány év múlva egymillióval többen dolgozzanak, az aktivitási rátának minden fontos társadalmi csoportban meg kellene haladnia a jelenlegi svéd szintet.
− Hol lehetnek tartalékok a foglalkoztatás növeléséhez?
− Az egyik nagy tartalék a nyugdíjban lenne, a másik a kisgyerekes nők foglalkoztatásában, a harmadik − a legnagyobb − az általános iskolát végzettek körében.
− A program több százezer embert hozna vissza a munkaerőpiacra a rokkantnyugdíjasok közül. Ez mennyiben reális elképzelés?
− Egyetértek azzal, hogy a rokkantnyugdíjazást valamilyen módon meg kell szigorítani. Ez az egyik legnagyobb \"fekete lyuk\", ahol eltűnik a munkaerő. Azt viszont − anélkül hogy tudományos munkákra tudnék hivatkozni − elképzelhetetlennek tartom, hogy százezerszámra már nyugdíjba elment embereket munkába lehessen állítani. Valóban reformra van szükség e területen, de keménykedéssel nem valószínű, hogy sokat lehet elérni. Vannak viszont jó példák, amelyeket le lehet másolni.
− Tudna mondani ilyet?
− Nagyon sikeres az angol Út a munkába (Pathways to work) program, amely a rokkantnyugdíjat kérelmezőkkel foglalkozik, őket próbálja a munkaerőpiacon tartani, ügyesen ötvözve az aktív segítségnyújtást és az ösztönzést, illetve ellenösztönzést. A \"kezelés\" hónapokig tart, intenzív és drága, de ma már léteznek a költségvetési hatásokra vonatkozó elemzések, amelyek azt mutatják, hogy a program fiskális szempontból is nyereséges. Kezdetben nagyobb kiadást és megfelelő szakembereket igénylő, de a későbbiekben megtérülő programról van szó.
Visszaüthet a rövidebb segélyezés
− Sokan nem tartják szerencsésnek a munkanélküli-segélyezés három hónapra való csökkentését. A kormány viszont azzal érvel, hogy erre azért van szükség, mert a segélyezés bőkezű és így nem ösztönzi a munkakeresést.
− A biztosítási alapú munkanélküli-segélyt már sokszor rövidítették − kezdetben két évig járt −, és ez még egyszer sem gyorsította az elhelyezkedést a kutatások szerint. De ennél is fontosabb, hogy egyetlen olyan OECD-ország sincs, ahol csak 3 hónapig tartana a segély − a legrövidebb időszak is 6 hónap.
Tudjuk, hogy a magyar állásvesztők mintegy 15 százaléka helyezkedik el három hónap alatt − ez az elmúlt másfél évtized átlaga. A járadékosoknál valamivel magasabb, kicsivel húsz százalék feletti volt ez az arány. Persze lehet azt mondani, hogy azért helyezkednek el ilyen lassan a munkanélküliek, mert kivárják a segélyezés végét. Valóban, a segély lejárta utáni héten megugrik az elhelyezkedők száma, de az ilyen \"kivárók\" aránya alacsony: egy erre vonatkozó kutatási eredmény szerint két százalékra tehető. Ha feltesszük, hogy ők holnaptól kezdve nem 9, hanem 3 hónap után állnak munkába, akkor is azt kapjuk, hogy a munkanélküliek kétharmada-háromnegyede nem tud majd elhelyezkedni a segélyezés időtartama alatt. Ráadásul a biztosítási segélyből kikerülők nagy része nem lesz jogosult szociális segélyre, mert ha a háztartásban csak egyetlen ember is dolgozik, a jövedelem már a legtöbb esetben meghaladja a jogosultság határát. Ez pedig nemcsak társadalmilag nem kívánatos, hanem gazdaságilag is irracionális.
− Miért?
− Ha három hónapig jár a segély, akkor az érintett kapkodva fog állást keresni, így nem az elképzelhető legjobb munkahely−munkavállaló párosítások jönnek létre. Senkinek nem érdeke, hogy a munkanélküli elfogadja az első szembe jövő munkahelyet, mert az hatékonysági veszteséggel jár. Többek között ezért nem szokták a segélyt 3 hónapra korlátozni. Ami most nálunk történik, az szembe megy az uniós munkaerő-piaci reformokban is nagy hangsúlyt kapó \"flexicurity\" alapgondolatával, ami a biztonság és a rugalmasság ötvözését jelenti: meg kell könnyíteni az elbocsátást, de mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy akivel ez tényleg megtörténik, ne járjon nagyon rosszul.
− Tudna egy működő pozitív ellenpéldát mondani?
− A dán szabályozást lehet említeni, ahol valóban könnyű elbocsátani embereket, az állások nincsenek körülbástyázva. A munkanélküli-segély viszont bőkezű, különösen a kezdeti időszakban. Ha nem sikerül ezalatt elhelyezkedni, akkor a legkülönfélébb aktív munkaerő-piaci eszközökkel (átképzéssel, költöztetéssel) támogatják az állástalálást. A magyar kormány segélyszigorítása lerombolja azt a többletrugalmasságot, amit az új munkaügyi szabályokkal létre akar hozni.
Óvatosan a duális képzéssel
− A szakképzés a kormány elképzeléseiben kiemelt helyet kapott.
− Igen, csakhogy itt a megoldást a Széll Kálmán terv abban látja, hogy még annyi készségfejlesztésre sincs szükség, mint amennyi eddig volt. Pedig a felmérések azt mutatják, hogy olyan sokat eddig sem kaptak: a szakiskolába járók 75 százaléka egyesre írja meg az írás-olvasási tesztet a kompetenciafelmérésben. A kormány a vállalati igényekből levezetett, a kamarák által meghatározott szerkezetben folyó, rövid idejű, a közismereti és készségfejlesztő tárgyakra abszolút számban is kevesebb órát szánó szakképzést akar kialakítani. Ez öngyilkos politika.
− Az eddig megszellőztetett tervek alapján a német duális képzési rendszert favorizálnák. Ön szerint nem kellene ezt erőltetni?
− Akik ezt hangoztatják, véleményem szerint nem tudják, hogy milyen a német duális képzés, és azokat a magyarországi kutatási eredményeket sem ismerik, amelyek egyértelműen mutatják, hogy a problémát éppen az alkalmazkodóképesség hiánya okozza: az ehhez szükséges alapkészségek súlyos hiánya az, ami leértékelte a szakmunkásoklevelet. A vállalatoknak igenis hiányoznak az általános készségek: a fizikai szakmákon belül az érettséginek 10-20 százalékos bérhozama van, valamint az írás- és olvasástudás a fizikai foglalkoztatásokon belül is igen nagy mértékben növeli a megkereshető bért. Azok a vállalatok panaszkodnak szakmunkáshiányra, amelyeknél változik a technológia és ehhez nem tudnak alkalmazkodni a munkások. Azt is látjuk, hogy olyan cégek panaszkodnak, amelyek ezzel egy időben szakmunkásokat bocsátanak el. Jobb szakmunkás kellene nekik, de olyan tényleg nincs, mert olyat a magyar szakképzés ma sem állít elő, vagy ha igen, akkor is csak a szakközépiskolákban.
− Mégis, milyen szakmunkásképzés kellene?
− Az egyik megoldás valóban az északnyugat-európai, német vagy dán típusú duális képzés lehetne. Az igazi. Dániában például hároméves tanoncrendszerű szakképzés működik erős vállalati részvétellel, ahogy azt egyes magyar nagyvállalkozók szorgalmazzák, ám ha megnézzük, hogy a dán tanonciskolai végzettek milyen képzést kapnak, hogyan írnak, olvasnak, számolnak, mekkora részük beszél angolul, és ez hogy viszonyul a magyarhoz, akkor világosan látható, hogy Dánia nem arra van, amerre mi megyünk. A dán szakképzés nem arról szól, hogy a vállalatok rövid távú igényeit kielégítsék. A tanonciskola nem valamiféle munkaerő-ellátó hivatal, hanem egy iskolatípus, ami nem köti a végzettet egy-egy foglalkozáshoz, és még kevésbé egy-egy vállalathoz.
Ami nálunk készül, az valami egészen más: egyszer használható, eldobható szakmunkást képző iskola, ahol a vállalatok speciális igényeit kielégítő képzést is az adófizetők finanszírozzák, pedig ezt egy versenygazdaságban a vállalatoknak kellene fedezniük. Az ilyen szakmunkásnak valóban bőven elég a nyolcéves általános iskola és a hároméves gyakorlati képzés: ha változik a technológia, majd elbocsátjuk és kérünk helyette másikat az illetékes hatóságoktól. Mi valójában erre vettük az irányt, a nyugat-európai duális képzési rendszerre való hivatkozás megtévesztő.
