Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az Európai Unió (EU) tegnap kezdődött kétnapos csúcstalálkozója a gazdasági válságra adandó uniós válaszról és a klímacsomagról való - remélt - megállapodásról szól. A tagállamok, miközben alapjaiban egyetértenek az Európai Bizottság (EB) által kidolgozott, mintegy 200 milliárd eurós gazdaságélénkítő rendkívüli programmal, korántsem egységesek az alkalmazható eszköztárban és saját anyagi vonzatukban. Mindenesetre abban nincs vita, hogy az EU történetének legsúlyosabb recesszióját éli meg, és a közösségi politikák - azaz az EU-vívmányok - nagy próbaköve, hogy sikerül-e közösen enyhíteni a pénzügyi válság gazdasági hatásait. Az eszköztár az adókedvezményektől a közvetlen állami támogatásokig, különleges szektorális szubvenciókig, mint például a bankszférának, az autóiparnak vagy az építőiparnak juttatott mentőkötelekig terjedhet - röviden, az EB-vel együtt hajlandóak a gázra lépni. Ezzel párhuzamosan azonban szintén a csúcsra vár a megállapodás a korábban elhatározott klímacsomag részleteiről, mindenekelőtt az általános vállalás nemzeti feladatokra való lefordításáról. A cél ambiciózus: 2020-ra 20 százalékkal csökkenteni az üvegházhatású gázok 1990-es kibocsátási szintjét, 20 százalékkal növelni az energiahatékonyságot és biztosítani, hogy az energiafelhasználás 20 százaléka megújuló energiaforrásból származon.
A gond az uniós szolidaritás körül van. Míg a vállalás az EU egészére vonatkozik, a végrehajtásban lehetnek eltérések. A kérdés, milyen arányban vegyék figyelembe a tagállamok eltérő érdekeit, nemzeti sajátosságait és fejlettségi szintjét. Ahogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mondta: a probléma gyökere, hogy csak akkor vehetnék figyelembe egy adott ország vagy országcsoport kisebb vállalásra irányuló igényeit, ha más tagállamok készek többet vállalni. Amennyire a csúcs előkészítéséből, az EU soros francia elnökségének fáradozásaiból kiderült, erre pillanatnyilag kevés az esély. További problémát jelent, hogy amikor az EU a Kiotó utáni klímavédelmi kötelezettségekről határozott, a horizonton még a gazdaság lassulása sem látszott, nemhogy a hanyatlás. Akkor még annak ellenére döntöttek a nagyipart érintő környezetvédelmi intézkedésekről, hogy az extra beruházásokat feltételező vállalásokkal az európai ipar versenyhátrányba kerülhet legfontosabb konkurenseivel, például az amerikai cégekkel szemben, amelyek viszont nem készültek saját húsukba marni...
Most viszont, a recesszió idején, bár a tagállamok megbánni látszanak a túlvállalásokat, egyelőre kitartanak a célok mellett, de az uniós szolidaritás már nem fér bele, mert nem lehet egyszerre a gázra is meg a fékre is lépni. Az EU új tagállamai azt szeretnék, ha a nemzeti vállalások tükröznék azt az erőfeszítést, amelyet 1990 és 2005 között tettek a környezetvédelemben. Így míg az EB 2005-öt tekinti viszonyításnak, addig az újak szerint az volna méltányos, ha 1990 lenne a kiindulási szint. A kompenzáció egyik lehetősége a károsanyag-kibocsátás kvótarendszerének módosítása. Az eredeti javaslat szerint a bizottság a tagállamok részére meghatározott számú kibocsátási kvótákat ad, amelyeket az energiaigényes cégek egy árverési mechanizmusban értékesíthetnek, legalábbis ha környezetbarát technológiájuk miatt fölöslegük képződne. A vita most arról folyik, hogy az új tagállamok esetleg extra kvótákhoz juthatnak.
Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök asztalon lévő javaslata szerint egy kelet-európai szolidaritási alapot hoznak létre, amelyben az árverésre bocsátható kvóták 12 százalékát azon országoknak tartanák fenn, amelyek az 1990-es károsanyag-kibocsátási szintjüket 2005-ig már 20 százalékkal mérsékelték. A szintén különvéleményt bejelentő Lengyelországnak szóló engedmény, hogy a széntüzelésre épült villamosáram-termelőknek járó kvóták 70 százalékát kapná ingyen, és ezt fokozatosan, 2020-ra kellene levinnie nullára. Az eddig mindenfajta engedményt elutasító Németországot azzal próbálja Párizs leszerelni, hogy, eltérően az EB javaslatától, nem lesz kötelező az árverésen befolyó pénz felét környezetvédelemre fordítani.
Az európai néppártok vezetői a brüsszeli csúcs előtt igyekeztek összehangolni álláspontjukat. Olaszország ugyan továbbra is azon a véleményen van, hogy a gazdasági válság idején helytelen túlvállalniuk magukat a tagállamoknak, inkább halasztani kellene a kötelezettségvállalást. Silvio Berlusconi kormányfő azonban határozott ellenállásba ütközött német és francia kollégái részéről, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy Európának akár egyoldalúan is felelősséget kel vállalnia a klímavédelemben. Berlusconi azt is szorgalmazta, hogy halasszák el a megállapodást legalább addig, amíg kiderül, milyen klímavédelmi politika várható az új amerikai elnöktől. Berlusconi ugyan vétóval fenyegetőzik, ám Sarkozy már nem veszi komolyan: a csúcs előtti sajtótájékoztatóján azt mondta, az olasz miniszterelnök az utolsó pillanatban mindig magáévá tette az európai integrációnak kedvező véleményt.
