Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ellentétben a bankokkal és a befektetési szolgáltatókkal, a biztosítási piacon nincs a piaci szereplők által "összedobott" alap, amely a csődök esetén védené az ügyfeleket. Ennek fő oka abban keresendő, hogy a klasszikus biztosítási szolgáltatás esetén az ügyfelek befizetése egy szolgáltatás (a kockázat) ellenértéke, így az adott szolgáltató csődje esetén az ügyfelet legfeljebb annyi kár érheti, hogy biztosítási jogviszonya megszűnik - más kérdés, hogy ilyen esetben az előre befizetett biztosítási díj elveszhet.
Más a helyzet a megtakarítási elemet tartalmazó életbiztosítások esetében. A hagyományos biztosításoknál a biztosító jórészt csak garantált instrumentumokba - állampapírokba - fektetheti az ügyfelek pénzét, ezeknél a termékeknél minden esetben meg kell felelni a szolvenciaszabályoknak, amelyek a biztosítottat védik. A szolvencia jegyében a felügyelet rendszeresen ellenőrzi, hogy a biztosítók megfelelnek-e a vállalt befektetési politikának és elhajlás esetén szigorúan fellép. A klasszikus unit-linked termékek esetén a teljes kockázatot az ügyfél futja. A (tőke)garantált unit-linked termékek esetében a tőkevédelemre rendszerint bankgarancia áll fenn, a baj akkor van - mint például most az amerikai AIG esetében -, ha maga a garanciát adó bank vagy bankok válnak fizetésképtelenné.
Érdekes, hogy az elmúlt hetekben a MÁV Általános Biztosító csődje kapcsán merült fel egy, az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) és a Befektetővédelmi Alap (Beva) mintájára létesülő Biztosítási Garancia Alap létrehozásának gondolata, holott a piacon a biztosítók befektetési vállalkozásként történő működése jóval nagyobb kockázatot okoz.
