Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A kormány által tervezett és a tényleges infláció eltérésének közvetlen és közvetett összetevőit az alábbi táblázatokban foglaltuk össze. Az infláció tavaly 3,8 százalékponttal magasabb lett a tervezettnél. A magasabb árszintnövekedés összetevőit megvizsgálva kétségtelen, hogy az élelmiszerek esetében irreálisan alacsony volt a kormány prognózisa. Ez a momentum - úgy tűnik - a tudatos alátervezésre utal, hiszen az élelmiszer-gazdaság áralakulására jellemző ciklusváltás - amely most éppen emelkedő - nagyon is küszöbönállt.
A kőolaj áralakulását azonban a világon senkinek sem sikerült eltalálnia, ez nem volt elvárható a magyar kormánytól sem. Ugyanakkor számolni kell az üzemanyagok esetében a termelői árakon keresztül érvényesülő közvetett hatásokkal is, amelyek körülbelül 0,5 százalékponttal érinthették a fogyasztói árszintet. Nem lehet figyelmen kívül hagyni egyes energiahordozók (például PB-gáz) számítottnál sokkal nagyobb drágulását s mindezeknek az inflációs várakozásokra gyakorlott kedvezőtlen hatásait sem. Így összességében a 0,5 százalékpontos eltérés nem nevezhető tudatos alátervezésnek. A dollár/euró árfolyam megbízhatóan szintén nem volt prognosztizálható.
A 2000-ben kialakult helyzet jellegében eltér az előző kormány első két évének gyakorlatától. Akkor ugyanis rendkívül stabil nemzetközi árviszonyok között működött a magyar gazdaság. Az 1995-96. évi 19-20 százalékos prognózisai nyilvánvalóan és tudatosan alátervezték az inflációt, két év alatt több, mint 10 százalékkal. A bérek és nyugdíjak reálértékének csökkentését a közelgő pénzügyi válság elkerülésével indokolták, de a tudatos alultervezés ettől még tény marad.
Árindex a költségvetésben és az infláció
Mielőtt rátérnénk az idei áralakulás tárgyalására, szeretném felhívni a figyelmet az inflációtervezés egyik évről évre visszatérő problémájára.
A kormányok általában az éves gazdaságpolitikai programot s ezen belül az inflációs előirányzatot elsősorban a költségvetés keretein belül tárgyalják. Sőt a köztudatban is a költségvetésben figyelembe vett árindex egyenesen a kormány inflációs prognózisának rangjára emelkedik. Erre általában már nagyon korán, a tárgyévet megelőző nyáron sor kerül. Ezért a várható áralakulásról és árintézkedésekről szóló előterjesztéseket - az államháztartás-költségvetés tervezett feltételeit alapul véve, azt mintegy elfogadva - csak ezt követően, az őszi hónapokban tárgyalják meg. Így az előterjesztést íróknak általában az a feladatuk, hogy a költségvetési előirányzat által igényelt inflációs rátát mintegy „visszahozzák”. A Horn-kormány „Középtávú gazdasági stratégia 1996-1999” című anyaga ezt nyíltan ki is mondta: „A kormány ... az inflációs tendenciák megfékezésére törekszik. Ez a lehetőség persze korlátos: a költségvetés várható pozíciója, ahogyan eddig, úgy a jövőben is ,sarokszám marad'.”
Véleményem szerint a jövőben el kellene szakítani a kormány inflációra vonatkozó prognózisát attól az árindextől, amelyet a költségvetés összeállításánál figyelembe vettek. Ez utóbbi ugyanis csak egy technikai szám, amely azt tükrözi, hogy a költségvetés kiadásainak és bevételeinek szerkezetében milyen árindex figyelembevétele indokolt. Ez azonban nem feltétlenül esik egybe a gazdaság egészét érintő várható globális inflációs hatással. Ennél a költségvetési árindex lehet magasabb és alacsonyabb is. Nehéz elképzelni például, hogy a múlt év nyarán, amikor a húsárak több mint 20 százalékkal emelkedtek, azok oly nagy hatást gyakoroltak volna például az iskolák dologi kiadásaira. A két árindexnek egymással történő azonosítása azzal a következménnyel járhat, hogy az inflációs előirányzat esetleges korrekciója indokolatlanul is felvetheti a költségvetés módosítását. Ez pedig szakmailag nem feltétlenül indokolt. Ezért felesleges, hogy a kormányok - a két árindex tartalmi azonosítása miatt - ilyen kényszerhelyzetbe hozzák magukat.
Az inflációcsökkentés nehézségei
A magyarországi inflációs folyamat határozottan csökkenő ütemű tendenciát mutat. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a kőolaj világpiaci ára időnként hektikusan ingadozik. Ma már azonban az inflációs pálya egy lényegesen alacsonyabb szintre került. A meghatározó jelentőségű, piacgazdaságra való átállással összefüggő ügyek nagy részén a gazdaság túljutott, s így az inflációs várakozások is jórészt függetlenedni tudnak az említett külpiaci árak ingadozásaitól. A csúszó leértékelés rendszeres mérséklése határozottan lefelé nyomta az importált inflációt, amely mérsékelte az inflációs várakozásokat a magánszektorban is. Az Európai Unió (EU) országaival összevetve az inflációs differencia csökkent. Az elmúlt esztendőben szinte kizárólag Magyarországon csökkent az infláció.
Több évtizedes nemzetközi (például görög, spanyol, portugál) tapasztalat, hogy a kevésbé fejlett, de gyors gazdasági növekedést produkáló, csatlakozásra váró vagy frissen csatlakozott országok az infláció jelentős csökkentését nem tudják rövid időn belül teljesíteni. Ez a típusú infláció nem a gazdaság túlfűtöttségéből „táplálkozik”, hanem a gyors utolérési folyamat szükségszerű velejárója. Következik ez - egyebek mellett - abból, hogy míg a tradable (külkereskedelmi forgalomba kerülő) termékeknél - az esetek nagy részében - a magyar árszint az EU belső árainak közelében van, a nontradable javaknál (például infrastruktúra, szolgáltatások) azoknak nagyjából 30 százaléka. Nem is szólva a termőföldárakról, ahol a meghatározó régiókhoz viszonyítva ma még tíz-tizenötszörös az árkülönbség.
Részben a piacnyitásból, részben a termelékenységgel nem ellensúlyozható bérnövekedésből fakadóan egyes külkereskedelmi forgalomba kerülő jószágok esetében is jóval gyorsabb áremelkedés lehetséges. A számítások szerint mintegy 15-20 évig érezhető árnövekedés kell ahhoz, hogy ebben a körben az EU belső árainak közelébe kerüljünk. Ez a terület az, ahol a felzárkózás fejlesztési terheit is részben a fogyasztókra kell hárítani.
Igaz, közben a bérek is jelentősen emelkednek majd. A külkereskedelmi forgalomba kerülő termékek esetében ugyanis a nagyobb bérkiáramlás a munka termelékenységének javulásával arányos. Ezért ebben a körben inflációs többlettel nem kell számolni. A nontradable körben azonban az egységes munkaerőpiac miatt a bérek igazodnak a tradable szektor béreihez, s mivel a termelékenység javulása e területen szerényebb, ez már inflációs hatású. Ezért a magyar árszínvonal növekedési üteme szükségképpen magasabb, mint ami az EU-ban érvényesül. Ez a folyamat a gyors gazdasági növekedés és a felzárkózás elkerülhetetlen velejárója. (Ez az úgynevezett Balassa-Samuelson-effektus.)
Ilyen körülmények között Magyarországon az árstabilitás - hosszú távon - az árszínvonal már 5 százalék körüli növekedési üteménél is értelmezhető.
A 90-es évek második felében a gazdaságpolitikai vita középpontjában az egyensúly kontra növekedés prioritás állt. Véleményem szerint a Horn-kormány a pénzügyi egyensúly megteremtése érdekében az infláció mesterséges gyorsításának eszközéhez nyúlt. Az Orbán-kormány eddig eltelt időszakában a gazdaságpolitikai prioritás a növekedés, a tényleges inflációt pedig döntően exogén tényezők alakították ki.
Az EU-hoz való csatlakozásnak nincs inflációs kritériuma. A kormány az inflációt illetően nincs döntési kényszerben, 8-9 százalékos inflációval is együtt lehetne élni. Az EMU-tagság eléréséhez, melyre csak az EU-tagság elnyerése után kerülhet sor, markánsabb antiinflációs politikára lesz szükség. Az infláció csökkentésének minden 1 százalékáért sokkal jobban meg kell majd küzdeni. De az EMU-tagság sem elérhetetlen cél.
A mai magyar infláció
A mai magyar infláció három fő okra vezethető vissza: 1. a külpiaci árhatásokra; 2. a piacgazdaságra való átállásra, illetve az EU-hoz való felzárkózásra (lásd Balassa-Samuelson-effektus); 3. az inflációs várakozásokra, amelyek a magyar infláció közel felét idézik elő.
A külpiaci árak alakulása tekintetében szinte teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Az EU-hoz való csatlakozás, illetve a felzárkózás az ország legalapvetőbb célkitűzése. Az ezekből származó inflációs hatások tehát nem spórolhatók meg. Ahol van mit tennünk, az az inflációs várakozások mérséklése. A várakozások a bizalmatlanságból, a bizalmatlanság pedig a be nem tartott ígéretekből táplálkozik. A szavahihetőség feladása tehát nem hűti, hanem fűti az inflációs pszichózist. A csalódottság pedig a kormánnyal szemben szükségképpen bizalmatlanná teszi a piaci szereplőket, s ezért ha tehetik, élnek az anticipációs - tehát a még be sem következett költségnövekedések ellentételezését szolgáló, előrehozott - áremelés lehetőségével. A félelem nagy úr. „Ha lemaradok az áremelési versenyben, kíméletlenül kiszorulok a piacról.” Ha a kormány inflációs ígéretei rendre nem teljesülnek, akkor a piacon más tényezők kezdik „szabályozni” az áralakulás működési mechanizmusát.
A kormány szavahihetősége és a tényleges inflációcsökkenés között van összefüggés. Ezt mutatja az összefoglaló táblázat is.
Látható, hogy kapcsolat van az infláció mérséklődése és az ígért csökkenés teljesítése között. Természetesen az áralakulást még sok más esemény befolyásolja, nem is állítom, hogy a két tényező között lineáris összefüggés van, de az bizonyos, hogy a rendre becsapott piaci szereplőkben növekszik a bizalmatlanság és ezáltal a pszichológiai indítékú áremelésre való készség. Az inflációs pszichózis - eltekintve egy külpiaci ársokktól -, mint említettem, mi másból táplálkozik, ha nem az elvesztett bizalomból, az utóbbi pedig a be nem tartott ígéretekből?
A 2001. évi prognózis korrekciója
A 2001. évre a kormány inflációs előrejelzése 5-7 százalék volt. A prognózis még a múlt nyáron készült, amikor joggal lehetett számítani arra, hogy a világgazdasági (különösen az amerikai) növekedési ütem várható lassulása nagyobb ütemű kőolajár-csökkenéssel párosul, s ha gyengül az amerikai gazdaság, az euró erősödhet a dollárhoz képest. Várható volt továbbá, hogy az élelmiszerárak - egyébként nem váratlan - erőteljes növekedése fél évvel később nem folytatódik. Mindez kedvező hatást gyakorolhatott volna a hazai inflációra. A 2001. év első negyedévi áralakulása azonban egyértelműen azt mutatta, hogy noha a kőolaj múlt évi 29 dolláros átlagos beszerzési ára csökkent, az euró gyengülése megállt, sőt némi erősödés is mutatkozott, az élelmiszerárak viszont - nem utolsósorban a húsvilágpiacra nézve ma még beláthatatlan következményekkel járó betegségekkel is összefüggésben - az év elején tovább emelkedtek.
Mindehhez hozzájárult, hogy az önkormányzatok, az idén is megmaradva a korábbi gyakorlatnál, a hatáskörükbe tartozó területeken - víz, csatorna, távfűtés, lakbérek, szemétszállítás, kéményseprés - nem az előretekintő csökkenő ütemű, hanem a visszatekintő magasabb inflációt alapul véve állapították meg a lakosságot terhelő díjak emelési mértékeit. Egyedül a főváros árhatósági hatáskörébe tartozó szolgáltatások súlya közel akkora, mint a teljes magyar lakosság villamosenergia-fogyasztása. Az itt végrehajtott jelentős áremelések - a vízdíjak 15,6 százalékkal, a csatornadíjak 10, a szemétszállítási díjak 17, a lakbérek 20 százalékkal emelkedtek - nem kis hatást gyakorolnak az összfogyasztói árszint alakulására.
Azt senki sem vitatja, hogy az elmaradott infrastruktúra fejlesztéséhez a forrásokat áreszközökkel is elő kell teremteni. De vajon ellenőrzi-e valaki, hogy az elsődleges költségnövekedéseket rendre meghaladó áremelések többletbevételeit valóban arra használják-e fel, amiért az egész magyar társadalom a többletinflációt vállalta? Ebben a tekintetben már szkeptikus vagyok.
Ilyen körülmények között a kormánynak nem volt más választása, mint hogy előrejelzése minél hamarabb összhangba kerüljön a valóságos inflációs folyamatokkal, helyreállítva ezzel szavahihetőségét, amelynek, mint említettem, igen nagy jelentősége van az inflációs várakozások hűtése tekintetében. Ez nagy fordulat a kormány és az MNB korábbi gyakorlatához képest, amikor az inflációs előrejelzés és a valóság legtöbbször köszönő viszonyban sem voltak egymással, s ez szaporította a bizalmatlanságból táplálkozó anticipációs áremelések gyakoriságát. Mivel a magyar infláció mintegy felét még a régi beidegződésekből táplálkozó inflációs várakozások teszik ki, a mostani lépés egyértelműen antiinflációsnak minősíthető.
A kormány prognózisának korrekciója, mint említettem, nem teszi feltétlenül szükségessé a költségvetés felülvizsgálatát, hiszen az ott szereplő technikai árindex nem szükségképpen azonos a globális inflációs folyamatot jellemző árindexszel. Ahol pedig a törvény korrekcióra kötelezi a mindenkori kormányt, arra most is sor kerül. A versenyszférában a bérek növekedése szigorúan a munka termelékenységéhez igazodik, itt tehát - a korrekció miatt - többletinflációs hatással nem kell számolni. A közalkalmazottaknál egyébként is igen jelentős béremelések várhatók.
Összességében a korrekció nem fűti, hanem hűti az inflációs várakozásokat. Nincs szó tehát drámáról, az infláció tovább mérséklődik. Az éves átlagos növekedési ütem várhatóan mintegy 1 százalékponttal, de az úgynevezett december/december típusú mutató - a múlt évi 1 százalékkal együtt - két év alatt 3-4 százalékkal csökkenhet, ami nem lebecsülendő teljesítmény a gazdaság kiemelkedő ütemű növekedése és a munkanélküliség csökkenése mellett.
Cinkotai János, a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadója
