Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az euró/dollár 1,3870-en kezdte a múlt hetet, majd átlépve a "pszichológiai határt", 1,4130-on, új történelmi csúcson fejezte be. Az amerikai jegybank által számított, a legfontosabb fejlett piaci kereskedelmi partnerek devizáit figyelembe vevő nominális árfolyamindex 74,95-ön historikus minimumra ért: az index most már harmadával van lejjebb a jelenleg is tartó leértékelődési trend kezdőpontjának vehető 2002. januári szinthez képest és 5 százalékkal alulmúlja az 1995-ben regisztrált, korábbi történelmi mélypontot. A dollár/jen most a kakukktojás, mivel itt egymással ellentétesen hat az ismét erősödőben lévő kockázati étvágy és a dollár ellenében negatív befektetői hangulat, s a kettő eredőjeként az árfolyam a múlt héten is 114,5-116,5 között ingadozott. A dollár/jen most már egy hónapja 113,5 és 116,5 között mozog.
A dollár további leértékelődéséhez nagyban hozzájárult a Fed múlt heti döntése: az amerikai jegybank a vártnál agresszívabban lépett és 50 bázisponttal csökkentette az irányadó kamatlábat (valamint a közvetlen banki hitelezésre használt diszkontkamatlábat is). A döntés előtti Fed-kommunikációból azt lehetett sejteni, a döntéshozó testületen belül komoly viták vannak arról, hogy az augusztusi piaci események milyen hatással vannak a reálgazdaságra, illetve hogy egy kamatcsökkentés mennyiben jelenti a felelőtlenül kockázatot vállalók kisegítését. A jelek szerint ezeken a dilemmákon túltették magukat a jegybankárok, ugyanis egyhangúlag megszavazták a vártnál nagyobb kamatcsökkentést. Közleményük szerint ezzel akarták eleve megakadályozni, hogy a hitel drágábbá és nehezebben elérhetővé válása negatív hatással legyen a gazdaságra. A Fed úgy gondolta, hogy megelőző lépésre van szükség, nincs idő adatok, bizonyítékok felhalmozódására vagy a morális kockázat hosszabb mérlegelésére.
Praktikusan tehát a Bernanke-féle Fed ugyanazt az utat követi, mint korábban hasonló szituációkban az Alan Greenspan vezette intézmény (mondjuk 1987-ben vagy 1998-ban): ha a piacon pánik tör ki, a jegybank gyors és agresszív kamatcsökkentéssel próbálja meg erősíteni a befektetői bizalmat. Ezzel tulajdonképpen a Fed átmenetileg félrerakja a (nem hivatalos) inflációs célját. Nem azért csökkent ugyanis, mert a növekedési és inflációs várakozása alapvetően megváltozott, hanem mivel az előrejelzések körüli kockázati eloszlás negatív irányba eltolódott. Az alapforgatókönyv lényegesen nem változott, de a kockázatok igen, és ezért a jegybank "biztosítást" köt.
A probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy ha később kiderül, nincs szükség erre a "biztosításra", akkor a jegybank valójában újabb lendületet visz egy már amúgy is túlfűtött piacba. Utólag jól látjuk például, hogy az 1998-as kamatcsökkentések komoly szerepet játszottak a Nasdaq következő két évben mutatott felfutásában. Ugyanez a kockázatmenedzseri felfogás motiválta a Fedet 2003-ban arra, hogy egészen egy százalékig vágja a federal funds kamatot, s sokak szerint enélkül nem alakult volna ki az a buborék az amerikai lakóingatlan-piacon, ami most oly sok problémát okoz.
A gyógyszer most, rövid távon mindenesetre működik: az S&P-500 már alig két százalékkal marad el az augusztusi pánik előtti csúcstól. A hitelpiaci spreadek csökkennek, a bankközi pénzpiaci helyzet még nem normalizálódott, de javul. A javuló kockázati étvágy láttán viszont felmerül a kérdés: a piac vajon miért áraz további két, 25 bázispontos kamatcsökkenést még erre az évre? Ha már nem fenyeget a pénzügyi instabilitás réme, akkor mi szükség van további gyors lazításra? A dollár pályáját is nagyban befolyásolja, hogy ez az ellentmondás milyen módon oldódik föl.
