Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Folytatódik a dollár értékvesztése, az euró/dollár múlt hét csütörtökön 1,3920-on újabb történelmi csúcsot ért el, majd 1,3850-1,3900 között stabilizálódott. Az amerikai deviza szélesebb kontextusban nézve is rendkívül gyenge: a Federal Reserve által számított, a fejlett piacokat figyelembe vevő nominális effektív árfolyamindex mostanában napról napra újabb historikus mélypontra esik, kényelmesen alulmúlva az 1995-ös negatív rekordokat. S habár kétségtelenül nagyon is aktuális tényezők gyengítik most a dollárt, itt egy évek óta tartó, ezért nyilván strukturálisnak tekinthető trendről van szó: ez az árfolyamindex 2002 elején még 110 fölött volt, a múlt héten pedig 76 környékén járt, azaz a dollár több mint 30 százalékkal értékelődött le az elmúlt fél évtizedben.
Az említett aktuális, a dollárt gyengítő tényezők közül a legfontosabb nyilván az amerikai jegybanki kamatok várható pályája. Magyar idő szerint ma este a Federal Reserve-nek döntenie kell, csökkent-e kamatot, s ha igen, mennyivel. Az amerikai monetáris politikai döntéseket mindig kiemelt figyelemmel kíséri a piac, de nem túlzás azt állítani, hogy ilyen izgalommal már évek óta nem vártak a befektetők nyíltpiaci bizottsági ülést.
Az izgalom oka természetesen a július-augusztusi hitelpiaci válságban keresendő. Az elmúlt években hihetetlen mélységekbe süllyedt kockázati prémiumok az amerikai jelzáloghitel-piacon megfigyelt problémák hatására szinte minden piaci szegmensben hirtelen magasabbra ugrottak, s bár tapasztalható egy finom korrekció, a jelek szerint ezeken a magasabb szinteken stabilizálódnak. A piac ismét komolyabban veszi a tőkepiaci befektetésekben rejlő kockázatot, s ennek megfelelően a közelmúltban elvártnál nagyobb, ugyanakkor a historikus átlagoknak jobban megfelelő kockázati felárakat követel. Ez hosszú távon valószínűleg egészséges fejlemény, hiszen fenntartható módon nem lehet a pénzügyi eszközöket úgy beárazni, mintha örök stabilitás jellemezné a gazdaságot. A kockázat átértékelése ugyanakkor rövid távon nyilván fájdalmas. A fájdalom legelőször a pénzügyi piacokon jelentkezik, a tőkeáttétel által felnagyított veszteségek formájában. A veszteségek aztán a kockázat általános elutasításához, a likviditás csökkenéséhez, bizonyos esetekben eltűnéséhez vezetnek. Ha pedig a likviditáscsökkenés tartós, akkor előbb-utóbb a reálgazdaság is negatív hatásokkal kénytelen szembesülni.
A Fedtől gyors és agresszív kamatcsökkentést várók pont ez utóbbit, a gazdasági növekedést fenyegető kockázatok fokozódását hozzák fel fő érvként. Az amerikai jegybank már számos lépést tett a likviditás bővítése érdekében: csökkentette a diszkontkamatot, vagyis a közvetlen jegybanki hitel árát, bővítette a hitel mögé biztosítékként letehető eszközök körét, növelte a nyíltpiaci műveletek révén a rendszerbe pumpált pénzmennyiséget (olyannyira, hogy a tényleges bankközi overnight kamat az elmúlt hetekben gyakran a hivatalos jegybanki alapkamat alatt volt, amit néhány elemző nem hivatalos kamatcsökkentésnek nevezett). Ezek a lépések azonban definíció szerint csak átmeneti hatásúak, s a jelek szerint a helyzetet ugyan stabilizálták, de nem fordítottak rajta. Sokak szerint amire szükség van a gazdasági növekedés további, esetlegesen recesszióval fenyegető lassulásának elkerülése érdekében, az a kockázati étvágy erősödése, és ehhez lazább monetáris politika kell.
Mások szerint viszont annyira nem kell sietni a kamatcsökkentéssel. Egyrészt a Fed még másfél hónapja is az inflációs és nem a növekedési kockázatok miatt aggódott: ezek a kockázatok nyilván változtak a közelmúlt eseményei következtében, de teljességgel nem tűnhettek el. Másrészt a Fed valószínűleg szeretné elkerülni annak a benyomásnak a kialakulását, hogy kvázi megmenti a piacokat. Sokan gondolják, hogy az amerikai jegybank tulajdonképpen úgy stabilizálta a reálgazdaságot az elmúlt évtizedben, hogy közben instabilabbá tette a piacokat. Magyarul, mivel csak a gazdasági növekedésre és az inflációra figyel, ezért akarva-akaratlanul "buborékokat fúj" az eszközpiacokon, mégpedig sorozatban. Ha pedig egy buborék kidurran (mondjuk a részvénypiacon), akkor gyorsan és agresszívan lazít, hogy elkerülje a negatív reálgazdasági hatásokat, de ezzel buborékot kreál egy másik piacon (mondjuk a lakóingatlanoknál és vele a jelzáloghitel-piacon). Ben Bernanke talán jobban aggódik emiatt, mint elődje.
Érvek vannak tehát mindkét oldalon, de a vita közel sem szimmetrikus. A piacokban már annyira működik a pavlovi reflex, hogy nagyon hamar beáraztak elég sok kamatcsökkentést (még most is nagyobb esélyt adnak egy mai, 50 bázispontos vágásnak, mint egy negyed százalékpontosnak). Ha a Fed nem csökkentene, a piacok összeomlanának, s ezt a jegybank nyilván nem engedheti meg magának. Bizonyos értelemben csapdahelyzetben van az amerikai jegybank, ahol a hosszú távú szempontokat elég nehéz lesz érvényesíteni. Kamatcsökkentés tehát lesz, a kérdés most már az, mennyi - és lesz-e folytatás.
