BUX 137625.54 -0,56 %
OTP 43980 -1,94 %
Promo app

Töltse le az Economx appot!

Letöltés

Menedzserportré: Barbara Dreska

Többé-kevésbé véletlenül került Budapestre az USA-ban nevelkedett Barbara Dreska (40), az LLP Budapest ügyvezető igazgatója, annak ellenére, hogy szülei magyar származásúak. Ma már Magyarországot tekinti otthonának, de hogy ez így is maradhasson, cégének is tovább kell fejlődnie.

2004. január 27. kedd, 14:31

Google Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!

– Hogyan került nőként egy olyan „férfiszakmába”, mint az informatika?
– Nem hiszem, hogy ez a férfiak birodalma lenne. Sok nő foglalkozik főleg az informatika üzleti, értékesítési, marketingoldalával, itt, a budapesti LLP-irodában körülbelül fele-fele a nő-férfi arány. Én korábbi munkahelyemen kerültem kapcsolatba a számítástechnikával, ahol részt vettem egy az üzletkötőket támogató szoftver megalkotásában, tesztelésében és bevezetésében. Üzleti oldalról kellett tehát megértenem, mire való az a program és általában a vállalati gazdálkodás informatikai támogatása. Az LLP-vel akkor kerültem kapcsolatba, amikor az MBA-képzés részeként ennél a vállalkozásnál töltöttem a szakmai gyakorlatomat. Az akkor végzett munkám alapján bízott meg aztán Adam Bager, a cég vezetője egy projektmenedzseri feladattal, majd ajánlott állást Prágában.
– Eszerint egy multi helyett egy kisebb vállalatot választott. Tudatos döntés volt ez vagy az élet hozta így?
– Korábban is előnyben részesítettem a kisebb, átláthatóbb, „családiasabb” szervezetet a nagyobbnál, ahol mindenki csak kicsiny fogaskerék a nagy gépezetben. Az LLP nagyobb feladatot adott, mint amit egy multi kínálhatott, de izgalmasabb munkát és nagyobb eredményt is kínált, olyan környezetben, ahol a munkatársak ismerik egymást, adott esetben segítenek egymásnak a munka elvégzésében, még ha nem is ugyanazon a területen dolgoznak.
– Ön ugyan később tulajdonossá is vált az LLP-ben, ennek ellenére egy nagyobb vállalat biztonságosabb jövedelemforrásnak tűnik, mint egy kicsi.
– Nem értek ezzel egyet. Az informatikai iparban számos nagy reményű vállalkozás ment tönkre vagy bocsátotta el sok alkalmazottját az elmúlt két-három évben. Sok vállalatot felvásároltak, nagy cégegyesüléseket is láthattunk – úgy vélem tehát, hogy egy vállalat sikeressége nem függ a méreteitől. A költségekre persze mi is nagyon odafigyelünk, de előbb faragunk le bármilyen tárgyi kiadásból vagy például a marketingbüdzséből, mint a bérkeretből. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megtartsuk a tapasztalt, képzett kollégákat; inkább elhalasztjuk a béremelést, mint hogy elküldjünk valakit. Szerencsére idén ilyen gondunk nem volt: négy fővel gyarapodtunk, és jövőre is fel akarunk venni nyolc új munkatársat.
A profitot egyébként folyamatosan visszaforgatjuk a cégbe a további fejlődés érdekében, ezért a tulajdonosi státusom nem jelent részvénytulajdont, osztalékot, hanem csupán azt, hogy ha egyszer majd eladjuk a vállalkozást – amit egyelőre nem tervezünk –, akkor ebben tulajdonosként veszek részt. A tulajdonossá válás lehetőségét egyébként nyitva tartjuk, és ha valaki munkájával kiemelkedően bizonyítja rátermettségét, akár részese is lehet a vállalkozásnak.
– Bizonyára azért alapította ön a budapesti irodát, mert szülei magyar származásúak. Elkerülhetetlen volt a „hazajövetele”?
– Mindenkinek személyes, egyéni döntése, hogy hol éli le az életét: a születési helyén vagy attól távol. Az emberek többsége szerintem az előbbi mellett dönt. A papám mindig szerette volna, ha visszajövünk Magyarországra, én pedig szerettem volna valahol Európában munkát találni. Az MBA-gyakorlat nyomán véletlenül alakult úgy, hogy ez Kelet-Közép-Európa, azon belül Magyarország lett. Ma már itt vagyok otthon, nyolc éve élek Budapesten és nem is akarok innen elmenni.
– Ezt a régiót választja, ahol – ahogy mondani szokták – nem működnek a dolgok?
– Nehogy azt higgye, hogy Amerikában sokkal kisebb a bürokrácia, sokkal kevesebb bosszúság éri az embert. A nővérem nemrég számolt be arról, hogy egy csőtörés javítására vasárnap kellett mesterembert hívnia, aki a hét végére és az esős időre hivatkozva 200 dolláros óradíjat kért a megszokott 50 helyett...
– Nem hiszem el...
– Pedig így történt. Nyolc éve élek Kelet-Közép-Európában, azóta rengeteget fejlődött minden. Prágában az első időkben szinte csak undok eladókkal találkoztam a boltokban – ilyen helyen egyébként sose vásárolok –, ma is vannak még ilyenek, de sokkal ritkábban botlom beléjük. A versenyben hosszabb távon kiválasztódnak azok, akik jó szolgáltatást nyújtanak, és ez a világon mindenütt javítja az élet minőségét.

Komócsin Sándor
Komócsin Sándor

Ez is érdekelhet