Bár Albánia rohamléptekkel ismerkedik a turizmussal, tömegesen érkező vendégekről azonban még nem lehet beszámolni. Talán ennek tudható be, hogy egyelőre természetes kíváncsisággal és kedvességgel fogadják a pihenni vágyókat. Tiranába érkezvén a szálloda tulajdonosa például ragaszkodott hozzá, hogy ismerjük meg népes családját, az épületet a pincétől a padlásig, és megmutatta a hotel büszkeségét, a bejárati ajtó előtti benzinkutat is. Tirana főterét természetesen legnagyobb hősükről, Szkander bégről nevezték el, akit Hunyadi János csapatai ellen küldtek a törökök, ám az okos államférfi ehelyett inkább felszabadította az országát. A városban egyébként érthetetlenül sok Mercedes gurul az utakon – hogy ezeket hogyan szerezhették, más kérdés. A korrektség kedvéért: Albániában nem rosszabb a közbiztonság, mint bárhol másutt a Balkánon, pedig az országban valóban léteznek nehezen megközelíthető részek.
Az albánok nemes egyszerűséggel szkipetároknak nevezik magukat, az illír eredetű szó sast jelent. Innen a jellemző elnevezés: Albánia a sasok földje, ráadásul az ország területének nagyobb része hegyes-erdős, szép tavakkal, nagy kiterjedésű természetvédelmi területekkel. Az albánok az évszázadok folyamán ide menekültek fel a bizánci, a török és az olasz hódítók elől. Ami az albán vidéket illeti: az ország déli részének hangulata görögös, Saranda vagy Gjirokasrtra esetében gyakran úgy érezhetjük, hogy akár Hellászban is lehetnénk. (Az albán ételeken, italokon viszont erős török hatás érezhető.) Gjirokasrtra gyönyörű város, híres fellegvárának fegyvergyűjteményében még egy lelőtt amerikai kémrepülőgép roncsait is megmutatják. Az elzárkózást, az önellátást erőltető ország az atomháborúra készülve több ezer betonbunkert épített a tengerparton. A konfliktus szerencsére elmaradt, és a kommunizmus is megbukott, ami maradt: a csendes partszakaszok, a kristálytiszta, kéklő tenger, a vadregényes tájak, a déligyümölcs-ültetvények, a tengeri szellő és a már említett természetes kedvesség.
Drávucz Péter