Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bizonyára sokan örülnek, ha A tégla magyar sajtóanyagában elolvassák, hogy végre újra összejött Brad Pitt és Jennifer Aniston. Persze csak magyar nyelvterületen, és csak producerként, hiszen a Jó barátok Rachelje a válás miatt végül le is került a tényleges stáblistáról. A kuriózumot tehát máshol kell keresni Martin Scorsese legújabb filmjében, A téglában, és van is hol, például a sztárparádé szereposztásban vagy a bravúros párbeszédekben. A honkongi Szigorúan piszkos ügyekből átmentett forgatókönyv ugyanis nem kifejezetten acélos, ennek ellenére nagyon is megáll a lábán a massachusettsi rabló-pandúr világot megéneklő Scorsese-eposz. Mindjárt itt van Jack Nicholson, aki a maffiavezér Frank Costello karakterében sikerrel elegyíti a Lesz ez még így se! habókos öregurát és Joker infantilis kegyetlenségét. Jól muzsikál Matt Damon, a kétszínű rendőr és a lassan örök Scorsese-favorittá váló Leonardo Di Caprio az identitászavaros tégla szerepében is.
Érdemes megfigyelni, ahogy Scorsese és Di Caprio lassan pipálgatja ki az amerikai karakter és történelem klasszikusait, a New York bandáinak nemzetiségi kérdésén át az Aviátor Los Angeles-i entrepreneur tempóin keresztül most A téglában a bostoni kelta kultúráig. Ebből a szempontból a rendező nemcsak dokumentum, de játékfilmjeivel is már egy ideje a történelemnek alkot, körüljárva az amerikai identitás fontos összetevőit. Ki más is tehetné ezt, mint egy olasz család sarja a nagy olvasztótégelyből.
Eltekintve a néha nagyon zavaró inkonzisztenciáktól – lásd a végső leszámolás előkészítése –, a sztori jól pörög, és a szinte időtlennek tűnő bostoni miliőt ütős poénokkal pozicionálják vissza valós időbe, például a fölösleges kötöttségektől mentes rendőri lehallgatást engedélyező patriot act-es utalásokkal.
Lehet, hogy nem ez Scorsese legjobb filmje, de még így is messze a nagy stúdiós átlag fölött van. Az összetett versenyben is oszthatnának végre egy Oscart.
