Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyes zoológusok bizonyos főemlős fajokkal kapcsolatos tapasztalataik alapján azt feltételezik, hogy a férfiaknak ugyan van késztetése a permanens monogámiára, de ez nehezen kivitelezhető akkor, amikor az evolúciós – fajfenntartó – motívum már kikerült az egyenletből. Valószínűleg ez lehet a probléma John Tuckerrel, a gimnáziumi kosárlabdacsapat kapitányával is, akire mint a légypapírra ragadnak a nőnemű egyedek. Tucker (Jesse Metcalfe), a suli alfa hímje nem is csinál problémát sikereiből, és kihasználva univerzálisan vonzó adottságait, megfelelő piacszegmentáló stratégiával több vasat is tud egyszerre a tűzbe tartani. Murphy törvénye alól persze nincs kivétel, ami elromolhat, az el is romlik, és máris Tucker nyakán liheg a bosszúálló angyalok kara. Az átvert excsajok kreativitása kimeríthetetlen, de a Pete Sampras-kinézetű nyálgép csak kijön minden szorult helyzetből. Nem is csak kijön, győzedelmesen tér vissza, élére állva a herpeszellenes mozgalomnak és férfidivatot kreálva a tangabugyiból.
Itt kerül a képbe Kate, a korábban a menő srácok és csajok radarja alatt vegetáló új lány, aki optimális eszköznek látszik a nőcsábász Tucker megleckéztetésére. A mindig a talpára eső Casanovát ugyanis csak egy igazi szerelem zökkenthetné ki a megszokott csajozós formájából, és a három megcsalt bombázó szakmai konzíliuma Kate-et alkalmas alapanyagnak ítéli arra, hogy kibontsák belőle a mélyen lakozó bombanőt. Innentől a szokásos tinivígjáték-sablonok szerint gurul előre a Dögölj meg, John Tucker! című film sztorija, de meglepően ízléses keretek között, vigyázva arra is, hogy kevésbé másszanak mélyre a hangyák a gatyába.
A poénok ülnek, a Kate-et játszó Brittany Snow képes a megszokott kettőnél több arckifejezésre, és általában is minden a helyén van. Bónuszként pedig kapunk egy újabb merítést az amerikai életet és pszichét oly mélyen meghatározó high school-mitológiából, amely idilli időtlenségével és a felnőttélet kellemetlen problémáinak negligálásával ha csak másfél órára is, de megnyugtatóan hat a megviselt kelet-közép-európai idegrendszerre.
A végén úgyis megtanulja még maga a nagy John Tucker is, hogy a rájátszás még az alapszakasznál is fontosabb.
