Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy jól komponált, dupla nyitány után akár nagy várakozásokkal is tekinthetnénk Az ördög Pradát visel című film elé, de néhány jelenet elég ahhoz, hogy ellazuljunk. Szó sincs ugyanis filmtörténeti klasszikusról vagy akár csak mestermunkáról, David Frankel rendező biztonsági kört fut és az irodalmi alapanyagra támaszkodik. Ennek megfelelően a divat világát kevésbé a partik, a drogok és a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerző, latin ajkú bejárónők oldaláról, sokkal inkább a személyes történetek felől közelíti meg. Nincsen tehát nagyszabású cameo-felvonulás, mint Robert Altmannál a Pret-a-Porterben, de azért nem is bohóckodják el a Zoolander módjára a témát.
Nem mintha jobban járnánk, ezek helyett ugyanis gyatra leképezésben kapjuk az ördögi megkísértés alapsémáját: Lucifer (a divatlap főszerkesztőjét játszó Meryl Streep) egy párizsi út felajánlásával állítja át a gyors életmódváltástól megzavarodott asszisztenst (Anne Hathaway) a „sötét oldalra”. Mondjuk még így is furcsa, hogy ennyi játékidőt vesz igénybe, hogy a kicsi Andy meghozza a szükséges áldozatokat a divat és a szakmai előmenetel oltárán, különös tekintettel egy olyan fiú mellett, aki ahelyett, hogy örülne, hogy a nője nem úgy néz ki, mint aki most kukázta össze a ruhatárát, még meg is sértődik. Ha már divatfilm, a történet mellett fontos a stílus is, sőt a producereknek ez volt csak igazán fontos. Nem kérdés, hogy a költségvetésből többet költöttek a vonatkozó U2- és Madonna-számok jogainak megvásárlására, mint egy tisztességes forgatókönyvíróra, de a színvonalas látványvilág és a divatvilág hangulata túlhangsúlyozásának megvannak az árnyoldalai is. Andy története kiszámítható és érdektelen, megmártózik a jóban, de a lelke visszahúzza, és az élethazugság helyett inkább megvalósítja élete álmát. Az ördögi felhang ellenére különösebb filozófiai mondanivalóval sem szolgál a darab, hacsak nem számítjuk ide a divatdiktátor megjegyzését, miszerint nagy jelentőséggel bír a türkiz- és az égszínkék megkülönböztetése (az ördög a részletekben van).
A New York Times filmkritikusa szerint ez az elmúlt tíz év legpontosabb divatfilmje. Ezt kizárni nem lehet, de inkább arra hajlok, hogy ez a darab is csak olyan, mint a témájául szolgáló divatvilág: meglehetősen felszínes. Igaz, meglehetősen szórakoztató is.
