Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Magasztosan és pátosszal is kezdhetnénk: végre itt egy olyan aprólékosan összerakott, igaz történetet felelevenítő film, amely megmutatja, hogy miért érdemes újságírónak lenni, méghozzá nem is akármilyen újságírónak, hanem a veretes fajtából, azaz oknyomozónak; és mindezt úgy, hogy a főhős még le is rántotta a leplet a hírhedt McCarthy szenátor álságos kommunistaüldözéséről. Minden médiamunkatársnak és a laikus érdeklődőknek is lúdbőrözhet a hátuk: igen, így kell ezt csinálni.
Csakhogy: a valóságban az oknyomozó újságírók kevesen vannak, nagyon kicsi a mozgásterük és hamar felkophat az álluk. És Clooney, aki rendezője és egyik forgatókönyvírója a Good Night, and Good Luck című filmnek, arra tesz kísérletet, hogy ezt a keserédes – gúzsba kötve táncolós – helyzetet nagyon pontosan bemutassa – teljes sikerrel. A sokak által csak Ross doktorként ismert színész-producer-direktor már első filmjével (Egy veszedelmes elme vallomásai) is jobb rendezőnek mutatkozott be, mint amilyennek az ember egy ünnepelt sztárról gondolná, de azért nem elég jónak ahhoz, hogy túl sokat lelkendezzünk. A Good Night, and Good Luck. pedig a második rendezése. Újból kiderült, hogy furcsa ember: nem egyszerűen újfajta babérokra vágyik, hanem valamit nagyon el akar mondani saját közege, a szórakoztatóipar kulisszái mögötti világról. Az pedig csak hab a tortán, hogy mindkét film egy-egy neves médiaszereplő önéletrajzán alapul.
Fontos tudni, hogy George Timothy Clooney szerelmes a televíziózásba. Ez a vonzalom nagyon koránra datálódik: édesapja tévés volt, harminc évig vezette a saját showműsorát. Nem csoda, hogy a kis George már ötévesen megfordult a műsorban, és utána is sok időt töltött a környékén. Ráadásul Edward R. Murrow-t a család hősként és újságíró-példaképként tisztelte.
A mozifilm 93 perces, ám ezt az időt végigülni nem is olyan könnyű: a fekete-fehér technikával készült alkotás unalmas stúdiókban, túlnyomórészt cigarettafüstben játszódik, a háttérben szól a dzsessz (szigorúan élőben), és mindenféle unalmas dolgokról beszélnek komoly arcú emberek. Mindez 1953 és 1958 között történik. 1953-ban, amikor a televíziózás még igencsak gyerekcipőben járt, a három országos amerikai csatorna egyike a CBS, amelynek az egyik mérvadó hírműsora a See It Now. A műsor arca Murrow (David Strathairn), producere pedig Fred Friendly (George Clooney). A sok hír és háttér között felbukkant egy látszólag jelentéktelen ügy – Milo Radulovichot, az amerikai légierő tartalékosát tárgyalás nélkül bűnösnek nyilvánították és eltávolították a szolgálatból –, amelynek felfejtése nyomán a wisconsini Joseph McCarthy szenátor hatalma véget ér. Ennyi.
A Good Night, and Good Luck. – nem mellékesen ezzel a mondattal köszönt el Murrow műsorai végén a nézőktől – nem egyszerűen életrajzi film, hanem arra is lehetőséget nyújt, hogy a televízió természetét és hatalmát vegye górcső alá. Magyar szemmel egyrészt távolinak tetszenek a fél évszázaddal előbb történtek, másrészt napjaink egyik nagy kérdését is felveti, hogy kinek akarjon megfelelni az oknyomozó műsor – ha egyáltalán még van ilyen –: a szponzoroknak vagy a nézőknek. Egy másik kérdés lehet, hogy van-e egy felsőbb jó, amelynek nevében egy műsor manipulálhatja a képernyő előtt ülőket, vagy pedig minden egyes percében meg kell maradnia a BBC-szellemiség jegyében kiegyensúlyozottnak, pártatlannak és mindennek tetejébe meg kell szólaltatni mindkét felet. Murrow úgy gondolta, hogy információ és felelős műsorkészítés nélkül a tv „nem több hunyorgó doboznál”.
Az pedig már csak „apróság”, hogy a katarzis elmarad, a győztest kirúgják – a See It Now 1958-ban megszűnt –, a vesztes pedig nemhogy nem távozik a színről, hanem még csak el sem veszíti posztját. McCarthy szenátor maradt egészen 1957-es haláláig...
