Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A második Üvegtigris végigülése után – egy magyar vígjátéktól nem várt módon 107 perc hosszúságú – úgy érezhetjük, hogy még mindig az első epizódot látjuk, csak most hosszabbra nyúlt az előadás. Persze, az elvárások nagyok voltak. Öt éve ugyanis a film kisebb siker volt a mozikban, mint dvd-n, de népszerűségét mutatja, hogy országszerte rajongói klubok alakultak, Üvegtigris-fesztiválokat rendeztek és – megérdemelten – sok filmbéli mondat azóta is szállóigeként kering. A bevett amerikai módival szemben Magyarországon mostanában nem jellemző második részeket készíteni, különösen nem egy sikeres film újra csak sikeres folytatását, amikor még a sztori és a karakterek sem nagyon változnak. Most pedig megkaptuk az arcunkba az Üvegtigris 2-t, amely se nem több, se nem kevesebb, mint a 2001-es első rész.
Csakhogy. Még január elején a média hírül adta, hogy a film egyik, még nem teljesen kész – éppen a hang-utómunkálatoknál tartó – kópiáját eltulajdonította valaki, és feltette az internetre. Állítólag egy nap alatt 60 ezren töltötték le a filmet, és ezzel csaknem ötvenmilliós kár érte annak készítőit. Azóta azonban néma csend e történet körül. A film megnézése után óhatatlanul felmerül az emberben a gyanú, miszerint ez a bejelentés is inkább a korai marketinget szolgálta.
Az út széli büfékocsi körül játszódó filmre rá is fér a reklám. Valószínű ugyanis, hogy csak azok nézik meg a második részt, akik az elsőt végigröhögték. Rajtuk kívül új nézőtömeg nem várható. Bár a készítők szerint olyan filmet próbáltak összehozni, amely önmagában, az előzmények nélkül is élvezhető – ez aligha működik. Csak a mostani rész alapján ugyanis nehéz megmagyarázni, hogy miért vicces kifejezés az „ízirájder, öcsém, ízirájder”.
Sok színész és sok vicces jelenet szerepel a 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott vígjátékban, s bár igazi történet nélkül nehéz nézhető filmet csinálni, ez Rudolf Péternek és Kapitány Ivánnak öt éve sikerült. Most viszont, amikor Rudolf egyedül maradt a rendezői székben – és talán ennek köszönhető, hogy feltűntek a hosszúra nyúlt és kissé unalmas lírai betétek a filmben –, érezhetően rosszabb lett az eredmény. Röviden: aki az első epizódot szerette, az ezen is jókat röhög, aki viszont többet vagy más várt, kímélje meg magát a csalódástól.
