Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Nagytétényi Kastélymúzeum, a XVIII. században épült barokk főúri rezidencia ad otthont az Iparművészeti Múzeum európai rangú legyezőgyűjteményéből rendezett, A hiúság szele című kiállításnak. A kastély díszterme ideális helyszíne a régi korok báli hangulatát idéző korabeli kiegészítők, kellékek bemutatásának. Az üvegtárlókban minden oldalról teljes pompájában látható pazar gyűjtemény átfogja a legyezők történetét a XVIII. századtól a XX. század elejéig, amikor - a szecesszióban - e divatkellék az utolsó virágkorát élte. Az élményt a hangszórókból áradó barokk muzsika teszi teljessé.
Bár már az ókori népek is használtak legyezőt - pálmalevelet, pávatollat -, a történetírás mégis azt tartja: egy kínai mandarin leánya „találta fel” a hűsítés e formáját, több mint háromezer évvel ezelőtt. A kezdetben kerek, illetve pálmalevél formájú után a praktikus japánok megalkották az összecsukható küllő-, illetve laplegyezőt, amely a XVI. században került át Európába. A kezdetben szentmisén használt papi jelvény rövidesen elterjedt a nemesség körében, és divatcikké, a női toalett elengedhetetlen részévé vált. Igazából Medici Katalin hozta divatba és terjesztette el Itáliában és Franciaországban.
Kialakult a „legyezőnyelv”, amely az udvari és főúri társasági élet női praktikáinak kifinomult eszköze lett. Miközben a dáma a legyezővel hűtötte magát, férfiszíveket gyújtott lángra e pompás öltözékkiegészítő segítségével. A legyező mozgatásának, tartásának, összecsukásának vagy kinyitásának minden mozzanata más-más üzenetet hordozott: kihívást, viszonzott vagy viszonzatlan szerelmet, örök hűséget és hideg elutasítást.
Szép Ernő így ír erről: „Futnék, kapkodnék / Egy eltűnt kéz után, / Amely után nem nyúltam... / Elnémult dal után, / Melyet meg nem tanúltam... / Futó fátyol után, / Mely szélben meglegyintett, / A legyező után, / Mely szétnyílt, egyet intett... / S összecsukódott.”
A legyező szerepének fontosságát jelzi a szigorú etikettben, hogy például a bécsi vagy a spanyol udvarban elhunyt udvarhölgy koporsójára egy pár kesztyűt és egy legyezőt helyeztek. Az „európai legyező” több száz éves történetében a németalföldi és a francia darabok „vitték el a pálmát”, a korabeli luxusipar értékes anyagok sokaságát használta fel. A küllők anyaga a különféle fafajtáktól a teknőcpáncélon és a gyöngyházon át az elefántcsontig terjedt. De ezzel nem érték be: aranyozták, festették a küllőket, bibliai, mitológiai, szépirodalmi ihletésű jelenetekkel díszítették. A skála széles: az egyszerű papírtól a pergamenen, bőrön, textilen és csipkén át a strucctollig és - később - a celluloidig terjedt. Az egyes darabokat ranyhímzés, gyöngyök, flitterek tették még pompázatosabbakká. A rokokó idején tűntek fel a szerelmi utalásokat, a szerelmi szimbolika tárházát felvonultató kompozíciók, hogy azután a XIX. században jeles történelmi pillanatoknak és aktualitásoknak adják át helyüket. Az előző századfordulón a szecesszió a legyezőművészetet is megújította: gyönyörű virágdíszes darabok születtek.
A kastélymúzeumban kiállított darabok között láthatók neves személyiségekhez kapcsolódó különlegességek is: az ünnepelt festőművész, Lotz Károly Kornélia leányának festett legyezője, vagy a tragikus sorsú Habsburg Rudolf trónörökös feleségéé, Stefániáé, amelynek hátoldalát a házaspár címere díszíti.
A legyező divatja a XX. század elején kezdett leáldozni. A kiegyezés utáni Magyarországon még használatos „bájos semmiség” már sem időben, sem stílusban nem fért bele a dolgozó nő, a sportos, modern lány életformájába. Napjainkra, amikor már légkondicionáló segítségével hűtjük magunkat, szemet gyönyörködtető kiállítási darab lett belőle.
A kiállításra jelent meg Maros Donka Bájos semmiségek című könyve, amely színes fotókkal illusztrálva mutatja be az Iparművészeti Múzeumban őrzött több mint kétszáz legyezőt.
(A kiállítás szeptember 29-ig látogatható, hétfő kivételével naponta 10.00 és 18.00 óra között a nagytétényi Kastélypark u. 9-11. szám alatt.)
Hegedűs Eszter
