BUX 140981.27 -0,77 %
OTP 44480 -1,57 %
Promo app

Töltse le az Economx appot!

Letöltés
Promo logo

Töltse le az Economx appot!

economx

A behajtók rémálma: az ember, aki ismeri a jog minden kiskapuját

A Salesminds Business Talk Show legújabb adásának vendége Püsök Zoltán volt.

2026. július 18. szombat, 11:24

Google Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!

A behajtókról mindenkinek van egy rossz története.

Nem az a fajta történet, amit az ember büszkén mesél egy baráti társaságban, inkább az, amit gyorsan elfelejtene. Egy levél a postaládában, egy ismeretlen szám a kijelzőn, egy hivatalos hang a telefon másik végén, amitől az emberben azonnal bekapcsol valami ösztönös védekezés.

Mert a behajtókról kialakult képünk egyszerű: ők azok, akik elvesznek.

És ha már őszinte önreflexiót kellene tartanom, nekem is lenne mit mesélnem. Évek alatt sikerült olyan összegeket kifizetnem különböző büntetésekre, pótdíjakra és figyelmetlenségekre, amelyekből egy kisebb nyaralást is finanszírozhattam volna. Sokáig én is úgy gondoltam, hogy a követeléskezelő az a szereplő a történetben, akit mindenki legszívesebben kihagyna.

Aztán találkoztam Püsök Zoltánnal, az Inkasszó Csoport tulajdonosával, és rá kellett jönnöm, hogy néha a saját előítéleteink azok a falak, amelyeket a legnehezebb lebontani.

Mert Zoli nem egy klasszikus behajtó.

Ő egy modernkori megmentő egy olyan világban, ahol sokszor már mindenki feladta az embert az ügy mögött.

A legtöbben egy tartozást csak egy számnak látnak. Egy követelést. Egy végrehajtási lapot. Egy problémát, amit valakinek el kell intézni. Zoli viszont azt látja, ami a szám mögött van: egy vállalkozót, aki rossz döntést hozott, egy családot, amely nehéz helyzetbe került, vagy egy céget, amely egyszerűen elvesztette az irányítást a saját pénzügyei felett.

De ami igazán megdöbbentett, az nem is ez volt.

Hanem az a tudás, ami mögötte van.

Zoli olyan szinten ismeri a jogrendszer működését, hogy számára egy paragrafus nem egy száraz jogi szöveg, hanem egy térkép. Egy térkép, amely megmutatja, hol vannak azok az utak, amelyeket mások nem vesznek észre.

Mert a jog nem csak tiltásokból áll.

A jogban lehetőségek is vannak.

Csak ezeket ismerni kell.

És Zoli nemcsak ismeri ezeket az apró részleteket, hanem tanítja is. Oktatja az embereket arra, hogyan értsék meg a saját helyzetüket, hogyan álljanak ki magukért, hogyan ne legyenek kiszolgáltatva egy olyan rendszerben, amelyet a legtöbben csak kívülről néznek félelemmel.

Pedig a tudatlanság sokszor sokkal többe kerül, mint maga a tartozás.

Zoli pályafutását egy nemzetközi követeléskezelő cégnél kezdte, ahol egy év alatt több sikeres behajtást ért el, mint mások együttvéve. Volt olyan időszak, amikor egymaga milliárdos nagyságrendű összegeket hozott vissza.

Sokan erre azt mondanák: kemény üzleti teljesítmény.

Én inkább azt mondanám: kommunikációs mestermunka.

Mert az igazi titka nem az volt, hogy hogyan lehet valakit sarokba szorítani.

Hanem az, hogy hogyan lehet valakit megérteni.

Egy idő után azonban rájött, hogy nem akar csak az egyik oldalon állni. Nem akarta kizárólag azok érdekeit képviselni, akiknek pénzzel tartoznak. Segíteni akart azoknak is, akik egy rossz élethelyzet miatt kerültek bajba.

Ezért építette fel a saját rendszerét.

Ma már több mint 14 ezer ügyön van túl sikeresen, és olyan történeteket mesélt a Sales Minds beszélgetésben, amelyek után egyszerűen ott marad az emberben a kérdés:

Hány ember kerülhetett volna el egy teljes összeomlást, ha korábban találkozik valakivel, aki nem ellenségként néz rá?

Mert talán ez a legnagyobb félreértés.

Nem mindenki azért kerül bajba, mert felelőtlen.

Néha csak rossz időben hoz rossz döntést.

És néha kell valaki, aki nem ítélkezik felette, hanem megmutatja neki a kiutat.

Püsök Zoltán számomra ezért lett több egyszerű követeléskezelőnél.

Ő az az ember, aki ott keres megoldást, ahol mások már csak a problémát látják.

És talán ez az egyik legnagyobb érték ma: amikor valaki nem azt kérdezi, hogy „ki a hibás?”, hanem azt, hogy „hogyan tudunk innen továbbmenni?”

További videók

A nő, akit nem lehet megvenni: Kende-Hofherr Krisztina tabuk nélkül

Van az a pillanat, amikor rájössz, hogy egy embert valójában soha nem ismertél. Csak a róla épített legendát.Nekem Kende-Hofherr Kriszta sokáig legenda volt. Nem egyszerűen sikeres üzletasszony, hanem intézmény. Az a nő, akiről mindenki tud valamit, akiről mindenkinek van véleménye, aki úgy megy át a falon, hogy a fal kér elnézést. Mindig ezt láttam benne. A kérlelhetetlen akaratot. A határozottságot. A magabiztosságot. Azt a ritka képességet, hogy miközben kőkemény tárgyalópartner, valahogy mégis mindenki tiszteli. Nem félelemből. Hanem mert érzi, hogy a keménység mögött nincs rosszindulat.Sok ember tud kemény lenni. Az nem művészet.A művészet az, amikor valaki kemény marad úgy, hogy közben nem válik kegyetlenné.Éveken keresztül ugyanabban a szakmában mozogtunk. Tudtunk egymásról. Láttuk egymást konferenciákon, rendezvényeken, folyosókon. Egymás radarján voltunk, de valójában idegenek maradtunk. Talán három mondatot váltottunk egész életünkben. Ennyi elég volt ahhoz, hogy mindketten kialakítsunk egy képet a másikról. A legtöbb ember ezt csinálja. Kényelmesebb feltételezni, mint megismerni.Aztán egyszer leültünk beszélgetni.És valami egészen váratlan történt.Az intézmény egyszer csak emberré vált.Nem kisebb lett. Sokkal nagyobb.Mert a legenda helyén ott ült egy nő, aki nem örökölt tekintélyt, nem kapott előnyt, nem kapaszkodott senkibe. A saját tudásából épített magának világot. Téglánként. Pofononként. Kétségeken keresztül. Olyan belső harcokat vívott meg, amelyekről kívülről semmit sem lehetett látni, mert a sikernek mindig jobb a marketingje, mint a szorongásnak.És talán ez volt az egész beszélgetés legfájdalmasabb felismerése.Hogy akik kívülről legyőzhetetlennek tűnnek, gyakran ugyanazokkal a démonokkal alszanak el esténként, mint mindenki más. Csak ők nem építenek belőlük kifogást.Hanem hidat.Ami igazán megrázott, az mégsem ez volt.Hanem az a makacs hűség, amellyel saját magához ragaszkodik. Egy olyan világban, ahol az emberek fillérekért adják el a véleményüket, pozíciókért cserélik a gerincüket, és tapsért feladják az elveiket, ő valami egészen idejétmúlt dolgot őriz.A becsületét.Nála nincs az a pénz, nincs az a kapcsolat, nincs az a lehetőség, amiért átlépné a saját határait. Nem azért, mert nem tudná. Hanem mert nem akarja.Ez ma már szinte provokáció.A mai világ nem azokat jutalmazza, akiknek van tartásuk, hanem azokat, akik gyorsabban tudnak alkalmazkodni. Akik minden új széljáráshoz új arcot vesznek fel. Kriszta nem ilyen.Ő inkább vállalja a konfliktust, mint a megalkuvást.És ettől veszélyes.Mert az ilyen embereket nem lehet megvenni. Nem lehet manipulálni. Nem lehet szebbre sminkelni, mint amilyenek.Beszélgetés közben többször az jutott eszembe, hogy valahol a japán szamurájok is hasonló fegyelemmel élhettek. Nem a kardjuk miatt voltak nagyok, hanem azért, mert volt egy belső törvényük, amelyet senki sem írhatott át. Akkor sem, ha ezért veszíteniük kellett.Krisztában én ugyanezt láttam.Csakhogy mindezt nem ridegen. Nem páncél mögül.Hanem könnyekkel a szemében, nevetésekkel megszakítva, történetekbe csomagolva, olyan őszinteséggel, amit ma már ritkán enged meg magának bárki, akinek van veszítenivalója.Mesélt a megfelelési kényszerről. Arról, hogyan cipelte éveken át mások elvárásait. És arról is, hogyan jutott el odáig, hogy egyetlen perc alatt lezárta a TMC történetét. Azt a céget, amelyet sokan az életművének tartottak.A legtöbb ember ilyenkor kapaszkodik.Ő elengedte.Mert volt bátorsága felismerni, hogy néha nem az a legnagyobb teljesítmény, amit felépítünk, hanem amit képesek vagyunk otthagyni.Amikor véget ért a beszélgetés, ugyanaz az ember állt fel az asztaltól, akivel leültem.És mégsem.Mert az intézmény eltűnt.Helyette ott maradt egy ember.Egy olyan ember, akit sokkal jobban lehet tisztelni, mint bármilyen legendát.És azt hiszem, ez az interjú végül nem Krisztáról szólt.Hanem arról, hogy milyen ritka lett az egyenesség.És milyen félelmetesen kevés ember meri ma azt az életet élni, amelyet befelé már rég eldöntött.

Végvári Tibor, 2026. július 13. hétfő, 12:26