Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A gazdag országokban egy tipikus AIDS-kezelés éves költsége betegenként 10 ezer dollár. Az ehhez szükséges gyógyszerek előállítási kiadásai azonban meg sem közelítik a piaci árat - az AIDS kezeléséhez használt, három gyógyszerből álló kombináció éves betegenkénti költsége akár 350-500 dollár is lehet. Néhány generikusgyógyszer-gyártó, mint az indiai Cipla, felajánlotta, hogy kész az előállításihoz közeli áron szállítani ezeket a gyógyszereket. Erre az ajánlatra (és az árpolitikájuk keltette negatív visszhangra) reagálva a Merck, az Abbott Laboratories és a Bristol Myers Squibb, három nagy szabadalomtulajdonos vállalat bejelentette, hogy készek ellátni az afrikai piacot „zéró profiton”, vagyis évente páciensenként 500 dollár körüli áron az általuk gyártott AIDS-gyógyszerekkel.
Azoknak a nyomorgó millióknak a tragédiája, akik AIDS-ben halnak meg, amikor pedig léteznek a kezelésükhöz szükséges gyógyszerek, megkérdőjelezi a globális szellemi tulajdonhoz való jogot, minthogy a szabadalom védelme megakadályozza, hogy létfontosságú gyógyszerek eljussanak a világ szegényeihez. A kérdés azonban az, hogyan lehet fenntartani az innovációra és új felfedezésekre ösztönző nemzetközi szabadalmi rendszert és ugyanakkor biztosítani a szegények hozzájutását a számukra létfontosságú orvosi ellátáshoz.
Az egyik megoldás az lehetne, hogy különböző gyógyszerárakat alkalmaznának a gazdag és a szegény országok esetében. A gazdag országokban fenn kellene tartani a szabadalmi védelmet, hogy a gyógyszeripar folytassa az innovációt. Ez különösen fontos az AIDS esetében, mert a gyógyszereknek ellenálló vírusok terjedése és a meglévő gyógyszerek mellékhatásai miatt folyton új retrovírus-ellenes készítményeket kell kifejleszteni, hogy a kezelés hatékony maradjon. Ezért a gyógyszergyártóknak vissza kell forgatniuk nyereségüket a kutatásba és a fejlesztésbe, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy - a szabadalmak révén - profitot tudjanak termelni.
Ugyanakkor a szegény országok - vagy az azokat segíteni kívánó donorok - nem képesek ennek magas árát megfizetni. Az Egyesült Államokban az éves átlagjövedelem személyenként több mint 35 ezer dollár, miközben Afrika nagy részén ez 350 dollárnál is alacsonyabb. A szegény országok tényleg annyira szegények, hogy még a gyógyszerek páciensenként évi 350 dolláros előállítási költségét sem tudják megfizetni, hiszen ez a mélyen leszállított ár is magasabb egy ember évi jövedelménél. Így még a generikusgyógyszer-gyártók által szállított gyógyszerekkel is csak kevés afrikai engedheti meg magának az AIDS-kezelést.
Minden elfogadható megoldásnak a következő feltételeknek kell megfelelnie:
- a gyógyszergyáraknak - akár a szabadalom tulajdonosai, akár generikusgyógyszer-gyártók - az előállítási költségekhez közeli áron kell szállítaniuk a szegény országokba;
- a gazdag országokban a gyógyszeráraknak a szabadalmi jogvédelem alapján magasabban kell maradniuk, hogy innovációra ösztönözzenek;
- el kell választani egymástól a gazdag és a szegény országok piacait, hogy a szegény országokból ne csempésszék a gazdagokba az olcsó gyógyszereket (illetve, hogy lehetetlenné tegyék a reexportot);
- a gazdag országok kormányai jelentős segítséget kell nyújtsanak a szegényeknek, hogy azok is hozzájuthassanak a gyógyszerekhez, akik még a leszállított árat sem tudják megfizetni.
A gazdag országoknak „Globális Egészségügyi Alapot” kellene létrehozniuk a kevésbé szerencsés országok megsegítésére, amiből gyógyszereket és orvosi szolgáltatásokat vásárolnának az olyan gyilkos betegségek elleni harchoz, mint az AIDS, a tuberkulózis és a malária. Ennek az alapítványnak nemcsak a legszegényebbeket kellene segítenie, hanem az olyan, közepes jövedelmi színvonalú országokat is, mint Dél-Afrika, ahol a betegségek - köztük az AIDS - úgy tombolnak, hogy az ellenük való harchoz szükséges gyógyszermennyiséget még csökkentett áron sem tudják megfizetni.
A gazdag országok szavazói azonban követelhetik, hogy nekik is szállítsák le a gyógyszerek árát. Ha a politikusok engednek ennek a nyomásnak - például megszüntetik a szabadalmi védelmet, árellenőrzést vezetnek be vagy lehetővé teszik a reimportot a szegény országokból -, le fog állni az új gyógyszerek kifejlesztése. A gazdag országok gyógyszerfogyasztóinak azonban nem kell a legrosszabbtól tartaniuk, attól, hogy magasabb árat kell majd fizetniük a gyógyszerekért csak azért, mert a gyártók beleegyeztek, hogy a szegény országokban leszállítják áraikat.
A dél-afrikai bíróságokon az AIDS-gyógyszerek ügyében folytatott perekben a szabadalmi védettség vereséget szenvedett. A szabadalmak nélkül azonban az AIDS elleni harcban használt antiretrovírus gyógyszerek folyama elakadt volna, az új gyógyszerek kifejlesztésének ösztönzése hiányában. A szabadalmi jogvédelem egyes ellenzői szerint a kormányok finanszírozta kutatások elegendőek új gyógyszerek kifejlesztésére, a történelem azonban azt mutatja, hogy bár az állami szponzorálás hasznos az alapkutatásoknál, a nyereségalapú magánszektor a legalkalmasabb új termékek kifejlesztésére és bevezetésére.
Vagyis meg kell reformálni a nemzetközi szabadalmi rendszert, hogy a szegények hozzájuthassanak a létfontosságú gyógyszerekhez, de nem szabad levágni az aranytojást tojó tyúkot a szabadalmi rendszer aláásásával.
(A szerző a Harvard Egyetem
közgazdaságtan-professzora,
az egyetem Nemzetközi
Fejlesztési Központjának
igazgatója.)
Copyright: Project Syndicate
