Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A két világháború közti időszakban az inga nagy kilengéseit hiperinfláció és erőteljes defláció jellemezte. Nem csoda hát, hogy az osztrák, a keynesiánus és a monetarista iskolák jelmondata a chercez la monnaie! volt. A második világháború után azonban folytatódott a gazdasági inga jelentős kilengése, de ezt csak mérsékelt ár- és inflációs jelenségek kísérték. A hatvanas években több európai országban csaknem teljesen megszűnt a munkanélküliség, anélkül, hogy emelkedett volna az infláció. Az 1990-es években több ipari országban is fellendült a foglalkoztatás és ismét nem vagy alig lehetett inflációt tapasztalni.
A gazdaság erőteljes kilengései mögött a befektetések fellendülését látom, azok szerkezeti okaival és hatásaival. A vállalkozók középtávon előre látták a tőkéjük nyereséges felhasználása előtt megnyíló új lehetőségeket, ezért fokozták beruházásaikat új eszközökbe, új vevőkbe és új alkalmazottakba. A legtöbb üzleti beruházás nem monetáris csatornákon át magasabb szintű foglalkoztatáshoz vezet - inflációs túlhevülés nélkül. Az Arthur Spiethoff és Gustav Cassel vezette századfordulós német iskola az első világháború előtti boomokat ugyanilyen, nem monetáris alapon értelmezte. Nem tagadták, hogy sor kerülhet túlzott spekulációra, de úgy vélték, hogy a szerkezeti fellendülések természetes halált halhatnak - a későbbi osztrák iskola által leírt túlhevülés, megtisztulás és katarzis nélkül.
Gylfi Zoegával folytatott legutóbbi kutatásaink alapján arra a véleményre jutottunk, hogy a jövőbeni gazdasági fellendüléssel bekövetkező változásokat előre fel lehet fedezni az értéktőzsdén bekövetkező sokatmondó változások megfigyelésével. A részvényárfolyamok egyfajta mutatói az üzletemberek várakozásának és véleményének. Széles körű bizonyítékok vannak arra, hogy a részvényárfolyamok tartós módosulását a foglalkoztatás szintjének fokozatos változása követi. Legalábbis 1900 óta jól látható a hosszú távú kapcsolat a részvényárfolyamok és a foglalkoztatás szintje között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában és valamivel későbbtől Franciaországban is. Amióta több OECD-tagország adatai hozzáférhetőek, vagyis 1960 óta, ugyanez a statisztikai kapcsolat mutatható ki minden országban (Svédország kivételével): minél magasabbak a részvényárfolyamok, annál kisebb a munkanélküliség.
Ennek a kapcsolatnak az erőssége az adott ország gazdasági intézményrendszerétől függ. Egyes OECD-országok gazdasága hosszú ideje viszonylag kapitalista - ilyen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Hollandia, Kanada és Ausztrália. Ezekben az újonnan létrejövő vállalkozások könnyen találnak finanszírozási lehetőséget (mind hazait, mind külföldit), és az ipari szektorok széles körébe léphetnek be vagy léphetnek ki komolyabb akadályok nélkül. Más országok hosszú ideje viszonylag korporacionisták - Olaszország, Németország, Ausztria és Japán. Ezekben egy meglehetősen zárt rendszer működik, amelyet a nagyvállalatok és a nagy szakszervezetek nagybanki együttműködéssel történő, laza intervencionalista kormányirányítása jellemez. A statisztikai bizonyítékok azt mutatják, hogy ugyanakkora részvényárfolyam-változás nagyobb változást vált ki a foglalkoztatás terén az inkább kapitalista, mint korporacionista gazdaságokban.
Vajon milyen munka- és tőkepiaci intézmények kapcsolódnak erőteljesebben az árfolyamok alakulásához? Úgy találtuk, hogy azok a gazdaságok reagálnak erőteljesebben az értékpapírok árfolyamváltozására, amelyek kevésbé védik az alkalmazottakat (az ilyen védelmi intézkedések visszatartják a vállalkozókat új vállalatok alakításától) és amelyeket kevésbé jellemez az egész iparágra vagy az egész gazdaságra kiterjedő béralku (ami szintén visszariaszthatja a vállalkozókat). A bizonyítékok megerősítik, hogy az OECD-gazdaságok közül a legreagálóképesebbek jól szerepeltek ezeken a területeken.
Azt is feltételeztük, hogy a reagálóképesebb gazdaságokban kevesebb a bürokratikus akadály, ami növeli a cégek alakításának és fejlesztésének költségeit. Emellett rendelkezniük kell egy jól fejlett értéktőzsdével, mivel a részvénylehetőségek új üzletek indítására motiválják a vállalkozókat, a kockázati tőkének pedig piacra van szüksége, ahol eladhatja az induló vállalkozások részvényeit. Végül ezeket az országokat az egyetemet végzettek magas száma kell jellemezze.
Azok az országok, amelyek rosszul reagálnak a részvényárfolyamok változására, általában rosszul szerepelnek az OECD-nek a bürokrácia szintjére és az egyetemi végzettségre vonatkozó indexében is. Felmértük minden ország értéktőzsdéjének fejlődését az 1988-as GDP-hez viszonyítva, értéktőzsdéjének kapitalizációját, vagyis egy évtizeddel mentünk az 1990-es évek végén kezdődő befektetési boom elé. Úgy találtuk, hogy minél magasabb volt a kapitalizáció szintje, annál erőteljesebben reagált a foglalkoztatási szint a részvényárfolyamokra. Egyedül a kapitalizációs adatok alapján meg lehetett volna jósolni, hogy az OECD országai közül melyiknek a gazdasága fog fellendülni a kilencvenes évek vége felé.
Ha helyes az a tézisem, hogy a kapitalista gazdaságok - az utóbbi évtizedekben és az első világháborút megelőzőkben tapasztalt - nagy fellendülési hullámainak oka a nyereségesség alakulásával kapcsolatos várakozásokban bekövetkezett szerkezeti változás, mit jelent ez a gazdasági rendszer kiválasztása és a gazdasági stabilitás szempontjából?
Számos nyugati ország az észlelt hibákra úgy reagál, hogy némileg eltávolodik a kapitalizmustól - növeli az állami szektor alkalmazottainak számát, emeli a költségvetési kiadásokat és fokozza a magánszektor társadalmi ellenőrzését. A múltban ilyen politikát folytató országok közé tartozik Norvégia, Ausztria, Olaszország, Németország, Svédország és Franciaország. Elképzelhető - bár nem biztos -, hogy nagyobb fokú stabilitásra képes egy olyan gazdaság, amelyikben domináns szerepet játszanak a jelentős költségvetési kiadások és meghatározó a munkaerő állami alkalmazása. Azok az országok azonban, amelyek a kilencvenes években ilyen politikát folytattak, kimaradtak abból a generációnként csak egyszer adódó befektetési boomból, amit a „kapitalistább" országok élveztek. Ezekben az országokban most egy kulturális változás látszik elindulni, amelyet várhatóan több is követ majd. A részvényesi érték hangsúlyt kapott, kiszélesedett a szervezett értékpiachoz való hozzájutás lehetősége. Ez azonban a gazdasági inga még nagyobb kilengéseinek teszi ki ezeket az országokat. És akkor mi lesz?
Kérdéses, várható-e pozitív hatás attól, ha az adórátákkal való bűvészkedéssel próbálják stabilizálni a foglalkoztatást. Ugyanakkor a kormányok megtámadhatják a spekulatív kinövéseket és mérsékelhetik a munkahelyek biztonságának hiányát, ha azt teszik a tőkepiacokkal, amit már rég megtettek a termék- és a munkaerőpiacokon: monitoringrendszereket állítanak fel a befektetők biztonsága érdekében, biztosítják az átláthatóságot és elősegítik a jó vállalatirányítást. A munkaerő alkalmazását illető maradék instabilitás alacsony ár azért az ösztönzésért, izgalomért és haladásért, amit egy jól tervezett kapitalizmus hoz magával.
(A szerző
a Columbia Egyetem politikai-
gazdaságtan-professzora)
Copyright: Project Syndicate
