Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A nyolcvanas években a japán gazdaság tévedhetetlennek tűnt. Növekedése évi 4 százalékos volt, sokkal gyorsabb a 3 százalékos amerikai növekedési ütemnél. A kilencvenes években azonban a japán növekedés az Egyesült Államok 3,4 százalékos éves növekedési átlagának a felét sem érte el. Két általános magyarázat van Japán gyenge gazdasági teljesítményére. Az egyik szerint még mindig a pénzügyi buboréknak a nyolcvanas évek második felében történt kipukkadása következményeit nyögi. Akkor és a kilencvenes évek elején a japán részvény- és ingatlanpiacok árfolyamzuhanásai számos csődöt okoztak és egy rossz hitelek terhei alatt nyögő, meggyengült bankrendszert hagytak maguk után. A japán kormány nem bizonyult hatékony romeltakarítónak - a bankok feltőkésítését például csaknem tíz évig halogatta.
A másik magyarázat, hogy Japán gazdasági szerkezete megmerevedett, elsősorban azért, mert a különösen az építőiparra és a szolgáltatásokra jellemző, a hatalommal összefonódott érdekszövetségek megakadályozták a struktúraátalakítást. A szerkezetváltás elmaradásában szerepet játszott a politikai bénultság is.
Ezek a magyarázatok kétségtelenül legalább részben helytállóak, de vannak különösebb aspektusai is a japán gazdaság lassulásának. Az 1974-es és az 1980-as olajáremelések után a japán gazdaság az export hajtotta növekedésnek köszönhetően állt talpra. Mindkét helyzetben a jen meggyengült, ezzel erősítve a japán export - különösen az elektronikai cikkek és az autók - nemzetközi versenyképességét. Ez az exportvezérelt feltámadás azonban a kilencvenes években nem következett be. Vajon miért? A japán gazdaságnak a kilencvenes években tapasztalt lassúsága okát részben az a kevéssé ismert körülmény adja, hogy az Egyesült Államok és Európa akadályozta meg az export vezérelte kibontakozást. Amikor 1990-ben kipukkadt a japán pénzügyi lufi, az átváltási arány 1 dollár=140 jen volt. Ahogy a gazdaság gyengült, a jen erősödött, 1994-ben 83 jenes dollárárfolyamot érve el. Bár később meggyengült, egészen mostanáig megmaradt a 100-120 jenes sávban, s csak az utóbbi időben gyengült 123 jen körüli értékre.
Ez pedig furcsa. Egy lebegő átváltási árfolyamrendszerben a gazdaság krónikus gyengesége esetén a valutának is gyengülnie kellene, itt azonban nem ez történt. Erre a közvetlen magyarázat, hogy a japán jegybank szigorúan kézben tartotta a monetáris politikát, ezért nem gyengült a valuta a gazdasággal együtt. Egy ilyen politika azonban önmagában is mélyebbre ható magyarázatra szorul. Vajon monetáris politikai hibáról vagy valami másról volt szó?
Ha áttekintjük az 1988 óta Japánról folytatott vitákat, látnunk kell, milyen nemzetközi nyomás nehezedett a japán politikusokra és politikacsinálókra. A nyolcvanas években Japán nem sereghajtója, hanem élharcosa volt a gazdasági fejlődésnek, s úgy tekintettek rá, mint amely hamarosan a személyautók, a félvezetők, az elektronika, sőt a pénz világpiacának ura lesz. Ezért az amerikai és az európai vezetők követelték, hogy Japán „önként” csökkentse exportját, különben kemény vám- és egyéb akadályokba fog ütközni. A japán export növekedését ezek a piacon kívüli beavatkozások nyomorították meg, nem a japán áruk versenyképtelenné válása.
Mi több, a Bush- és a Clinton-kormány figyelmeztette Japánt, hogy ne próbálja magát az export növelésével kihúzni a bajból, mintha az export növekedéséből származó külkereskedelmi többlet valahogy nem lenne tisztességes. Japán olyan ország, amely szerkezetileg rendelkezik kereskedelmi többlettel - vagyis az export várhatóan tartósan meghaladja az importot, mert kereskedelmi többlete abból származik, hogy a nemzeti megtakarítás összege meghaladja a befektetésekét. A magas japán megtakarítási arány (ami velejárója a japán népesség öregedésének) következtében és azért, mert a beruházások alacsony szinten maradtak a kamatok miatt, amelyek minimálisra csökkentek a háború utáni befektetési hullámban, a megtakarítási fölösleg utat keresett magának - ez nyilvánult meg az importot következetesen meghaladó exportban.
Ezt a gazdasági logikát figyelmen kívül hagyva az Egyesült Államok azt mondta Japánnak, hogy nem az export, hanem a belső fogyasztás felfuttatásával kell elérnie gazdasága növekedését. Az USA azt tanácsolta, hogy csökkentsék a kamatokat. Hihetetlen módon azt javasolták Japánnak, hogy a kormánymegtakarítások csökkentésével, hatalmas költségvetési deficittel finanszírozza a belső piac fellendítését. Ez tipikusan az a fajta tanács, amelyet az ember másoknak szívesen ad, de maga sosem követ.
Amint az előre látható volt, az eredmény borzalmas lett. Először is a japán kormány hatalmas adósságokat csinált. Másodszor: ahogy a kormány abbahagyta a takarékoskodást, a családok még szorgalmasabban kezdtek spórolni, attól féltek ugyanis, hogy a kormány nem lesz képes kifizetni az őket megillető nyugdíjakat. Így viszont a magasabb lakossági megtakarítások semlegesítették a kormány deficitből finanszírozott ösztönzését.
Miközben a kormány egyre növelte deficitjét, a japán jegybank szűken tartotta a pénzellátást. Ezt a döntést legalábbis részben a félelem szülte, mert attól tartottak, hogy ha a jen jobban meggyengül annál, mint amit az amerikai és európai politikusok „tisztességesnek” tartanak, retorziókkal élhetnek. Az erős jen meggyengítette a japán áruk iránti keresletet és lehetetlenné tette, hogy egy export vezérelte növekedéssel vágják át magukat a rossz adósságok hegyén. A pénzellátás viszonylag lassú növekedése deflációhoz vezetett, tovább súlyosbítva a rossz adósságok problémáját.
Bár Japán problémáit részben saját hibáinak tudhatja be, az Egyesült Államokat és Európát is felelősség terheli. Itt az ideje, hogy Japán (más ázsiai országokkal együtt) átálljon egy expanzív monetáris politikára, még akkor is, ha az várhatóan a jen meggyengüléséhez vezet különösen az euróval, de a dollárral szemben is. Más ázsiai országoknak is engedniük kellene meggyengülni a valutájukat. Ha a nemzetközi kereskedelmet és pénzpiacokat hagyják szabadon működni, Japán gyorsabban talpra fog állni, mint az előző évtizedben - az egész világ javára.
(A szerző a Harvard University
gazdaságtudományi professzora, a Nemzetközi Fejlesztési Központ igazgatója)
Copyright: Project Syndicate
