Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
1941. Itália. Annak is déli vidéke: Szicília. Különös erejű, szimbolikájú
képek, napszítta, napégette táj, káprázatos fények, s körben a sziklafal
mögött a tenger. Castelcuto, aprócska város. A táj maga is sajátságos
feszültséget áraszt. Miként az emberi kapcsolatok is. Súlyos terheket
viselő, zárt világ. A férfiak egy része már a fronton, mások még családjuk
körében. Az asszonyok árgus szemekkel, sötét pillantásokkal, féltékenyen
figyelik egymást. Miként él a másik, miként viseli, vállalja a magányt.
Szicíliában mindig is így volt ez (tán ma sincs másként), hát még a háború
idején.
A kiskamasz, Renato (Giuseppe Surfaro) a felnőttség vágyától vezérelve
követi társait, büszkélkedik az új biciklivel, sóvárgó tekintettel
csatlakozna hozzájuk, de még nem hosszúnadrágos, nincs helye a „nagyok"
között.
De talán a kerékpár segít. Azzal berohanhatja a várost, annak minden
zegzugát, kalandozhat a jellegzetes házsorok, terek között, követheti,
megelőzheti, várhatja a mitikus asszonyt, a szépséges, messziről csodált és
megközelíthetetlen Malenát (Monica Bellucci). Aki után férfiak epekednek,
kamaszok áhítoznak, s akit irigy asszonyok követnek gyűlölködő
tekintetükkel. Mert Malena gyönyörű, hideg és erényes. A gimnázium
nagyothalló latintanárának leánya ő, aki hűséges a fronton lévő férjéhez.
Ám a halálhír Malenát sem kíméli. És a külsőséges, vad, politikai
felhangoktól sem mentes temetés után, melyet a feleség jelenléte nélkül, a
város rendez hősi szülöttének, az asszony szabad préda lesz. Legalábbis a
kéjsóvár férfiak így gondolják. Mert a háborúban szükségszerűen eljön az
idő, amikor a nő már nem képes egyedül maradni, nem képes megvédeni magát.
És a torz lelkű, fölgerjedt urak nem sokat tévednek.
Giuseppe Tornatore régmúlt históriát, emlékeket fölidéző, elbeszélő filmje
az álmodozó, de a világot nagyon pontosan látó és érzékelő, a romlás
drámáját is megértő Renato szemével mutatja meg a szicíliai világot, az
asszonyt, az emberi sorsokat. Egy korszakról beszél, s annak jellegzetes
figuráit láttatja lenyűgöző hitelességgel, úgy, hogy egy pillanatra sem
feledhetjük: a mese valóságos történet, a figurák jellegzetességükben
eredetiek, s az a kép, amit a film megismertet, kegyetlenül őszinte és
érzékenységében igaz. Szépségében, lebegő hangulatában, varázslatos képi
láttatásában magával ragadó film a Malena. Mintha az olasz filmművészet
legnagyobb, klasszikus korszakának folytatója lenne, olyan ez a mozidarab.
Úgy építi föl ellentétekből és azonosságokból, kegyetlen vonásokból és
szépséges eszményekből a történetet, hogy az egy világ, egy korszak, a
szokások és az eszmények teljességét adja. Egy népről beszél, annak is
adott, szűk világáról, ám úgy, hogy benne megtalálunk mindent, ami
jellemzően emberi. Talán túlságosan is.
S ez lehet az oka, hogy az operatőri teljesítményért Koltai Lajos „csak" a
fölterjesztettek között maradt az Oscar-díj átadásakor. Ennek a filmnek emberi érzékenysége, mondhatjuk úgy is, európaisága legföljebb
eszményében győzhetett az amerikai kommerszek fölött. Legalábbis ami a
díjakat illeti. Ám mindazok, akik a filmben a művészetet látják, akik
érzékenyek a szépség iránt, bizonyára szívesen nézik meg a Malenát. S hogy
ez mennyire így van, bizonyítja, hogy Koltai Lajos a napokban átvehette az
olasz „Oscart", a Dávid-díjat, amely Donatello szobrának kicsinyített mása.
Róna Katalin
